Farkas Borbála Még versek

Még versek

Döntünk

A fűszálak közé löttyent a meleg,
felettük is nagy pihékben szédeleg,
beszívom, tüdőm rózsáira tapad,
elbódít, ölel, ringat a zsályaszag.

Egyedül vagyok, s mint az ég borul rám
Isten szeretete. Örvény és hullám
fodrozza forró levessé az Ipolyt.
Pár perce a víz előttem visszafolyt,

Ahogy Isten erejét próbálgattam.
Talán csak örvény, legyintek magamban,
de szíven szorít pazarló hatalma.
Nincs más, ki értem életet adna.

Döntenünk volna jó, Uram, de nem szólsz.
Várok. Tudom már, sosem sietsz. Megóvsz
tán attól, hogy kényszerből kövesselek.
Várok, s körül a füzes elszendereg.

Bimbó

Zizeg a fény a fűben.
Talán azon töprengsz, hogyan adj választ.
Hiába tudod már, kicsit még váratsz.
Moccansz és tűrsz időtlen.

Kehelyben mézek ringnak.
Akaratom ájultan libben Köréd.
Most meglátom utad..., most újra sötét.
Láttatsz, én vagyok színvak.

Bimbó bú a bozóton.
Úgy bámullak, mint át egy tejüvegen.
Már terem bennem lassan a türelem,
hű lényedbe fogódzom.

Tiéd vagyok

Nem akarlak lakatra zárni.
Járj szabadon bennem!
Itt vannak a kulcsok. Akármit
üríts ki szívemben.

Te lomtalaníts, fess és mázolj.
Tiéd vagyok, Mester.
Rakj halmot a sok hamis vágyból,
gyújtsd meg és égesd el!

Táj

Szürke némaság az ég,
beletörik a varjak a szárnyuk,
ahogy a percek koppanásai
súlyos a méltóságuk.

Nádbugák simítják a szelet,
s alattomban felhasítják,
a nénik derekában már
a tél eleji nyirkos kín rág.

Egy levél vad táncra
perdül a vonat légörvényein.
Sokszoknyás néni az árokba
csurrant, előtte széttekint.

Kikötöttem a szerelmet
a vonat ajtajához, s ezen
a tájon horzsoltatom
halálra, míg egészen meztelen.

Zajártalom

Csacsog a tévé, meg az anyám is
közbebeszél néha.
Amott a kormány, emitt
a hülye vagy fiam a téma.

Összefolyik, ahogy anyám be-
áll a kép közepébe.
A nyomkodót piszkálom,
nem vált át kedvesebbre mégse.

Valami felhömpölyög bennem,
és nem hallok semmi mást,
csak egy kitudjahonnan
érkező őrjítő sípolást.

Bezárom az ablakot,
majd diszkréten bedugom fülem.
Hiába minden: Én sípolok.
Talán megállt a szívem.

Algebra vizsga

Sárga függönyök tulipánjába
csukva méhként dobálom magam,
számolom a lapokat: még hetvenhét.
Sose lesz vége.
Kiereszt a déli harangszó,
ebédnyi fegyencszünetre.
Csak körbejárok a gondolat körül.
Sose lesz vége.
Legalább tudnám, hogyan kell
minderről számot adni!
Sajnoselégtelensajnoselégtelen.
Sose lesz vége.
Körmöt piszkálok és álmossá
eszem magam, és azon
gyötrődöm újra, hogy talán
sose lesz vége,
pedig Isten itt toporog,
és már hallom is léptei
neszét a szederfák teteje
felől.

Magam után...

Magam után szaladtam,
mint piszke kisgyerek,
s akadozva nyújtottam
elhagyott szívemet:
"ööö...,néni! Ezt találtam,
még éppen időben."
S már el is tűntem. Álltam
közben, és eltűnődtem,
milyen volt fényes hajú,
csöpp gyereknek lenni.
Nem volt a szám savanyú,
s meg tudtam felelni.

Elmondanám

Elázott macskaként fényfoltra vadászom.
Vibráló kályhameleg-árnyra vigyázok.

Kinn szél kuszálja szegény becsapott fákat,
havas aranyesők a faggyal csatáznak.

Kire várok ma, nem tudom. Se a tavasz,
se más nem talál rám. Lapra írt szó maradsz.

Elmondanám, a magányban sose hittem
pedig, hogy a vállamon szunnyad az Isten.

Utolsó naplemente

A nap utoljára megy le ma,
és látom magam menni az úton.
Virágát szüli a körtefa,
még igazít egyet a szirmokon.

Pár lilás zúzódás az égen,
már csak véres nyom a Balatonon,
haldokló szín egy repedt széken,
ibolya, vér, szürke, aztán korom.

Fák között

Minden fának lelke van.
Az én lelkem is fásul.
Hajlít a szél hangtalan,
míg hullok le az ágrúl.

Röptömben az ősz, a nyár
elpereg, s hamar tél lesz.
A hűvös fák maradnak
csak hűek az emlékhez.

Ott van köztük az első:
a hárs. Alatta álltál.
Lested, ahogy felmegyek,
közben cigarettáztál.

A csók is ott ért, puhán
a hársak közt a nyárban.
Szerettelek, de némán,
nem volt rá szó a számban.

Fűzfa aztán. Ránk-borult.
A tóban fürdött szívem.
szabad voltam szeretni,
csak sodródtam a vízen.

Minden szépség te voltál.
Bársony, sima bőrödön
a fűz szűrt fényében pihent
szám, szemem, szemöldököm.

Utánad sírtam, mikor
őszben úsztak a tölgyek.
S új szerelem ébredt fel,
amely szép lassan ölt meg.

Felvittél a hátadon
a napfelkeltét látni.
Isten szavára kellett
fellángolva megállni.

Nem volt tovább, a tölgyek
lehullatták lombjuk.
Minden nyirkos éjjelen
egymás helyét karoljuk.

Majd a borostyán kúszott
a torkomra, a számra,
egyetlen zöld a télben,
halálomat kivárta.

A síromon áttelelt,
apróra őrölt, földdé.
Azt hittem, lelkem kimúlt,
és átlényegült köddé.

De új tavasz jött, esős,
kiáztatott a porból.
Felnevelt egy almafát
sok széthullott atomból.

Néhány alma megérett,
a fát már nem is láttam,
és újra nyárba, őszbe,
és újra télbe vágytam.

Messziről akartam csak
olajfád ritka árnyát.
Egy ölelés - nem volt több -,
de megfizettem árát!

Most tenger szemedbe bújt,
nem moccan tekintetem.
Remegek, fázlak, bőröd
illata lélegzetem.

Ez pusztaság. Egy fa sincs.
Csended teljesen betölt.
S tágra-nyílt szemmel várom,
hogy a szívem összetörd.

Karosszék

Ha lerajzolnálak szavaimmal,
elővehetnélek. Puha szakállt
firkálnék ajkad köré pasztellal,
a meleg fényt hajadra csorgatnám.
Szemedbe apró ezüstcsillagot
karcolnék, arra villanna, aki
belenéz. A gödör az álladon
nem lenne merész, inkább valami
szelíd horpadás. Igét olvasnál
egy kényelmes karosszék közepén.

Egy másik képen épp vacsoráznál.
Olyat, ami elkészül könnyedén.
Áttetsző tálkán csokissütemény
lenne, gyertyafény villogna rajta.
Látná, hogy ízlik, ki a képre néz,
belerajzolnám a mosolyodba.

A harmadikon egyedül állnál.
Pupillád csodálkozón inná be
a meleg homályt, valamit látnál
a lap innenső felén. Titkát nem
értenéd, tán nem is akarnád.

Ez a három volna a kedvencem,
- bár megtöltenék velük egy mappát.
Kettő a falon, egy a kredencen.
Bennük gyönyörködnék a holdfényes
estéken. Kár... Nem tudok rajzolni.

Főzök inkább, s itt a karosszékem.
Talán tudnál rajtam csodálkozni.

Szeretném

Szeretném néha csak várni
ahogyan beborít óvó
hatalmad, s téged áldó szó
szakad fel belőlem. Bármi
ami kincsem itt, nem ér fel
veled. Mégis elrohanok
előled, mikor mondanod
volna jó valamit. Végzel
vagy sem, nincs időm a csendre.
És őrlődöm vágyakozva
utánad. Pillanatokban
találkozunk, néha szembe
jössz velem, s beborít óvó
hatalmad, s téged áldó szó
szakad fel belőlem. Olykor
megállok.
Szárnyadon, mint szél hátán
suhanok. Ilyenkor látlak
szemtől szembe. Ahogy vágytam,
beszélsz velem. Forró lávát
szítasz szívemben, s értelek.

Bedarálnak a nappalok.
De apró csendekben mindig
mutatsz magadból valamit.
Nagy-nagy csend lesz, ha meghalok.
S én egészen megismerlek.

Ha nem volnál

Ha nem volnál,
meghaltam volna már.

Hiába hordanék ha-
lomba könyveket.
Csak ülnék közöttük,
és lapjaikon keresnélek.

Hiába virágoznának a fák,
csak hervadásuk lenne hiteles.

Hiába csókolna szájon
nedvesen az éjjel,
a csillagok üres tengerébe
mártanám kezem,
s csak homokot markolnék,
pergő hiábavalóságot.

Hiába ölelne a párom,
válla felett kutatnám
nyitott szemmel a sötétet.

Hiába kérdezne gyermekem,
nem volna hozzá szavam,
csak kételyem ásítana rá,
mivégre van.

Hiába ünnepelne száz világ,
az arcok szövetei
között csak az elhulló
perceket látnám.

Hiába volnék,
nem volnék akkor
jó semmire.

Talán

De kár, hogy nem vagy itt velem.
Megosztanám veled a napfényt,
a meleget.
Az áttetsző bogártesteket.
Lecsukott szememben a fák narancsos
negatívját, a szűk rés keretén
a szivárványpettyeket.
Felmelegszik az arcom, mint mikor
puha szakállad simított rajtam.
A semmiből egy szokatlan dallam,
sosem hallott harangszó, halkan.
Nincs nagy különbség, hogy itt vagy, vagy sem.
Létezésed apró neszeit ideképzelem.
Nem nézel rám. Nem beszélsz velem.
De a jelenléted ad értelmet a fénynek.
Én úgy is, így is hozzád beszélek.
Felteszem a sapkát, indulok.
Belezökkenek a valóságba.
Teret hódít a félelem.
Tarol. Mint rövid szélvihart kivárom megállva.
De kár, hogy nem vagy itt velem.
Talán burkot vonna körénk a szerelem.

Emlékkép

Szomorú ködként szétterülsz,
apró szúrós cseppekben ülsz
szívem didergő tájain.

Nem látni semmit, a napot
sűrű anyaggal takarod,
rám ragad ez a sápadt szín.

Nehéz, vasszagú szelet tol,
megborzol, szinte eltarol
a zakatoló emlékhad.

Csikorogva megáll bennem,
azt hittem, rég elfeledtem,
de felszállok, s elringat.

Bicikli

Csudi-jó a lejtő,
a dombra is felmegyek érte.
Mindegy, hogy vezetsz, vagy
követsz, egyformán fáj a térded.

Ha szíved dübörög,
csak állj meg, nézd milyen szép a táj!
Tekertél és közben
pajkosan köréd-ömlött a nyár.

A sör most hidegebb,
hiszen kiérdemelt jutalom,
s még jobb a nevetés
a késő, vánszorgó vonaton.

Kormosan köhécsel az este,
őszillatún borzong a teste.
Körémködlik és nem ereszt,
apró nyálával permetez.

Ha nem csorog le a szívig

Eleredtem, mint az eső.
Lustán, komótosan.
Eleredtem a hangyához.
Meglestem útait.
Aztán visszafeküdtem,
és jól végiggondoltam:
lám-lám, tehetnék én is így.

Nem lenne több vágyam,
ha egy napszívű, messzi domb
szőre lehetnék.

Ez csak játék

Ahogy süllyed

Látod, nagyon szeretlek.
Térdeim tőled remegnek,
fogaim titkon vacognak,
szorítom, másképp kocognak.

Látod, nagyon szeretlek,
szemeim csak rád nevetnek.
Lesütöm, ne lásd - kizárlak.
Hiába. Nézni kívánlak.

Látod, nagyon szeretlek.
Bicepszed lesve merengek,
karodba hogyha vetődnék,
bírnál vajon, vagy ledőlnék.

Látod, nagyon szeretlek.
Fészbúkon folyton kereslek.
Nem írok semmit, ne tudjad,
nehogy a pofám elunjad.

Látod, nagyon szeretlek.
Tetetem magam betegnek,
sóhajom hangos zajával
meghintlek egy kis parával.

Látod, nagyon szeretlek.
Ürügyet lelek, s belengek,
lebbentem tuti szoknyámat,
figyelem, dől-e a nyálad.

Látod, nagyon szeretlek.
Hajamat dobom, tekergek,
ajkamat rágom pirosra,
guminő vagyok kimosva.

Látod, nagyon szeretlek.
Pénzemen meg nem vehetlek,
magadtól nem jössz, ha várlak,
hiába, s lelkem kiszárad.