Irodalmi-levél a magyar történelemről, a magyarok tragikus életérzéséről, költészetről, Erdély sorsáról, amerikai nép, az amerikai ember identitás tudatának a kialakításával kapcsolatos sajátos problémákról

Nos… Mi, a Közép-Ázsiából kb. félmillió lélekszámmal érkező magyarok —akik már 1100 éve lakunk itt Közép-Európában (a Duna-Tisza vidékén, a Kárpát-medencei hazánkban)— a 19. század eleje óta kezdtünk el mélyebben foglalkozni azzal —lelkes keresgélésbe, kutatásba kezdeni amiatt— hogy KIK IS VAGYUNK MI valójában (Ez az impraktikus és mégis egyeseknek —már akinek— életbevágóan fontos "tevékenység" valahogy úgy fest, mint Gauguinél, aki híres festményének azt a címet adta: "Honnan jövünk? Kik vagyunk? Hová megyünk?")

A mi mai megcsonkított kis országunk valaha —a Kárpát-medencei honfoglalásunk után évszázadokon keresztül, közel egy félezer éven át— Közép-Európa jelentős hatalmának számított. A csúcspontot Mátyás királyunk uralkodása alatt értük el, aki Bécset is, Prágát is elfoglalva arra törekedett, hogy a Nyugat-Római Birodalom császári címének a megszerzése után —annak katonai erejével— űzze ki az Európa ellen készülődő törököt a szomszédos Balkán területéről. Apja, Hunyadi János már egyszer megmentette Európát a töröktől, amikor is (három évvel Bizánc törökök általi elfoglalása után) 1456-ban —az 1956-os magyar forradalom előtt ötszáz esztendővel— Nándorfehérvárnál (a mai Belgrádnál) tönkreverte az Európa ellen indulni készülő török szultán százötvenezer főnyi seregét. (A római pápa ennek a világraszóló győzelemnek a kapcsán rendelte el —az azóta is minden déli 12 órakor felhangzó— templomi harangszót)

Mátyás korai halála (1490) miatt ennek a török elleni nagyszabású tervnek a kivitelezése megszakadt. Mátyás halála után kb. egy félévszázad múltán (Budavár 1541-ben történő elfoglalásával) Magyarország három részre szakad, mert a középső legnagyobb rész török elnyomás alá kerül, s ott sínylődik 150 éven keresztül. (A török ellen tovább folytatódó határ menti végvári harcok katartikus heroizmusát örökítette meg az első magyar nyelven író lírikus költőnk: —Shakespeare kortársa— Balassi Bálint, aki fiatalon, 1594-ben halt hősi halált Esztergom várának ostrománál.)

Az 1600-as időktől kezdve az országunk kettős tűz közé kerülve folytatta élet-halál harcát. A török veszély mellett egyre fokozódott a németek (a Habsburgok) elnyomó törekvése, akik kegyetlen erőszakkal (ellen-reformációval) próbálták visszatéríteni az ország protestánssá váló lakosságát a katolikus vallásra. A vallásüldözés mellett eltörölték a magyar Alkotmányban rögzített szabadság'jogainkat. Ezen törekvésekkel szemben indultak szabadságharcba újra meg újra Erdély fejedelmei. (Többek közt Bethlen Gábor vezetésével). Nyugat-Magyarországon ugyanezidőtájt gróf Zrinyi Miklós költő, hadvezér, politikus folytatta a küzdelmet az ország függetlenségéért.(De a bécsi udvar bérencei eltették láb alól).

Közben 1686-ban (Budavár visszafoglalása után) felszabadul a török alól Magyarország. Az öröm nem sokáig tartott, mert az osztrák-Habsburgok a "felszabadított" Magyarországot gyarmatukként kezelték és be akarták olvasztani a birodalmukba. (Ahogy ezt kb. 250 év multával az oroszok is meg akarták ismételni az 1945-ös "Felszabadulás" után, ez ellen tört ki 1956-ban a szabadságharc)

Akkor, a 18. század elején, az osztrák elnyomás fokozódása ellen a kuruc jobbágyok és nemesek II. Rákóczi Ferenc vezetésével fegyvert fogtak. A harc, nyolc évig tartó hősi küzdelem után, 1711-ben elbukott. Az osztrákok (a törökök és németek ellen vívott hosszú küzdelem miatt) elnéptelenedett vidékekre németeket telepítettek, valamint örömmel fogadták és támogatták a dél felől, a törökök elől menekülve, tömegesen bevándorolni akaró szerbeket, románokat (Mondván: hadd híguljon ez a rebellis magyar vér). Jellemző adat, hogy míg Mátyás korában az ország 4 milliós lakosságának a 90%-a magyar volt, s hogy ez a létszáma akkora volt, mint a korabeli Angliáé (4 millió). Ezzel szemben ez a létszám a 18. század végére (három évszázad alatt, az idegenek betelepítése és bevándorlása nyomán) mindössze a duplájára duzzadt, vagyis hígult fel, miközben —a békés viszonyok közt fejlődő— Anglia lakossága szinte megtízszereződött).

Közben a vezető nemesi osztályunk miközben erősen kezdte elfelejteni magyar mivoltát, pl. szinte már csak németül, latinul beszélt otthon, társaságban és a hivatalokban is, aközben csupán a paraszti nép (a szegény jobbágyság) őrizte a magyarságát: a magyar nyelvet, dalokat, táncokat stb.

A 19. század elejétől kialakuló nemesi értelmiségünk (a tanítók, a tanárok, a lelkészek, a jogászok, a költők) kezdeményezésére kezdték kutatni a múltunkat, hagyományaink alapját, gyökereit, és a magyarság-identitásunk leggazdagabb kincsesbányáját a szegény nép kultúrájában találták meg. Megindult egy reform mozgalom a kulturális nemzeti identitás-tudatunkat elfojtani, politikai-gazdasági szuverenitásunkat elnyomni törekvő osztrák államgépezet ellenében. Ez a kb. 25 éven át tartó mozgalom 1848-49-re szabadságharcba csapott át. (Kossuth Lajossal, Petőfi Sándorral az élen)

A szabadságharcot végül vérbe fojtotta az óriás orosz-osztrák túlerő. (A véres bosszú azzal kezdődött, hogy a szabadságharcot győztesen végig küzdő 13 hős tábornokunkat felakasztották Aradon). Minden szinten folytatódott az osztrák elnyomás.

A következő még nagyobb tragédia kb. 70 év múlva következett a nemzet életében. A vesztes I. világháború vége után (az 1920-as TRIANONI béke'diktátum értelmében) —elsősorban a bosszúszomjas franciák jóvoltából— Magyarországot feldarabolták, megcsonkították: a területének kb. a 2/3-a és a magyar lakosság kb. 1/3-a (mintegy 3-4 millió magyar testvérünk) a románokhoz, a cseh-szlovákokhoz és a szerbekhez került. (Ez olyan arányú, égbekiáltó igazságtalanág és abszurditás, mintha mondjuk a 60 milliós Franciaországból —egy képzeletbeli békeszerződéshez kötött diktátummal— 20 millió franciát átszakítottak volna pl. Németországhoz.)

Az elszakított területeken (elsősorban az erdélyi román részeken) kegyetlen üldözés-elnyomás, erőszakos ütemű beolvasztó asszimiláció kezdődött. Aki a magyarokat, a magyar sorsot, a magyar lélek sajátosságait valamelyest is meg akarná ismerni, ebből (a nemzeti Himnuszunk által is megfogalmazott: "balsors, akit régen tép" létállapotot tükröző) morális-motiváltságból, ebből a tragikus életérzésből kellene kiindulnia.

No, meg abból is, hogy ez a végső szélsőségbe kergetett magyar elkeseredettség időnként A MÁSIK VÉGLETBE: (a realitásokkal, az adott konstellációkkal nem számoló —világraszóló vakmerőségeket, mesés MORÁLIS TELJESÍTMÉNYEKET produkáló, s a lelkes megszállottságában egeket ostromló akaratereje ellenére ("a Lehetetlenség konok falába" ütközve) ismét a földre zuhanó végletbe, —végeredményben tehát ismét csak tragikus életérzésbe— CSAPOTT VISSZA.

Lásd a dicső 1848-as és az 1956-os forradalmat és a bukás után bekövetkező csalódottságot, majd közönybe átforduló céltalanságot, illetve a "Kádár-népének" a vulgár'materializmusba deklasszálódó ("eszme-deficites") korszakát, az u. n. "gulyáskommunizmust". (Amely időszakról a korszak "költőfejedelme" –Illyés- szinte azt találta mondani, amit Petőfi a hamis próféta álköltőkről mondott: "akik azt hirdetik nagy gonoszan, hogy már megállhatunk… Mert itt van már a Kánaán". Illyés ugyanis azt mondta, hogy a magyar nép a Kádár rendszerben oly hosszan tartó szélárnyékosban tollasodhatott boldogulhatott, mint történelme során még soha…)

Dióhéjban ezek azok a tragikus antinómiák, amelyek szinte sorsszerű szükségszerűséggel determinálják a magyarok múltbeli és jelenlegi életérzését is.

Legnagyobb költőink ódaian szárnyaló hazafias retorikáját egyfajta kettősség jellemzi: a változásra-változtatásra már hajlandóságot mutató nép további közösségi célokra történő mozgósítása LELKESÍTÉSE egyfelől, másfelől (egy más korszakban) pedig a megalkuvó közönybe, gyáván meghunyászkodó SZOLGALELKŰSÉGBE süllyedt eltunyult nép serkentő-ébresztő OSTOROZÁSA acélból, hogy "KELJENEK FEL" zsibbasztó álmuk kábulatából, ÉBREDJENEK RÁ arra, hogy az önmagukba zárkózott elszigeteltségben sínylődő atomnyi energiájuk láncreakciós méretű határtalan Erővé szabadítható fel, ha egyesítik önzetlenné nemesített akaraterejüket —közösségi (nemzeti) sorsuk jobbrafordulását akadályozó— Elnyomóik ellenébe. Ébredjetek ÖNTUDATRA! Vegyétek eszetekbe, hogy: "Habár fölül a gálya, S alul a víznek árja, Azért a víz az úr!" —emlékeztet a költő.

Ezért hát:

"Talpra magyar, hí a haza! Itt az idő, most vagy soha! Rabok legyünk, vagy szabadok? Ez a kérdés, válasszatok!…" … Mert "…Fényesebb a láncnál a kard…" … S "A magyar név megint szép lesz, Méltó régi nagy híréhez… A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!" —írja Petőfi 1848-ban

A szolgalelkűségbe süllyedt nép kritikai ostorozásának és a népet az Elnyomók ellen mozgósító lelkesítésnek ezt a költői megfogalmazását szemlélhetjük legnagyobbjaink (pl. Kölcsey, Vörösmarty, Ady vagy József Attila) prófétai erejű lírájában is.

És ebből a "MI TESZI A MAGYAR KÖLTŐT?"-kritérium szempontjából nézve itt is megállapíthatjuk: Illyés —ez a kommunista rendszerben agyondíjazott "költőfejedelem"— nem volt költő, hanem csak élmény'hiányosan kiagyalt verseket (antilírát) csináló verselő, aki világéletében "rühellé a prófétaságot".

Aki minden korban —a fasizálódó időkben éppúgy, mint a Rákosi-Kádár korszakban— inkább túlélésre egyensúlyozó életbűvésznek, semmint művésznek nevezhető, olyannak, aki csak a saját TÚLÉLÉSÉT tartotta elsőrendű költői feladatnak, s ennek érdekében tagadta meg MINDEN KORBAN az Istentől a költőkre szabott —egzisztenciális kockázattal is járó— szent KÜLDETÉSNEK a vállalását. Ezért a mindenkori hatalommal szembeni okosan helyezkedő SZOLGÁLATAIÉRT, (lapuláns) HALLGATÁSÉRT jutalmazta agyon a mindenkori hatalom.

/Ugyanakkor ő, aki szerette magát "költőfejedelemnek" tituláltani, volt az, aki nem győzte elégszer hangoztatni az alsó népből jött származását és azt, hogy ő minden korban fáklyalángozó bátorsággal ÁLLT KI A NÉPÉRT A MINDENKORI HATALOMMAL SZEMBEN. Amiből persze egy szó sem igaz/

Azért időztem ily hosszasan a költészet vizein, mert a magyar nép sajátosan tragikus életsorsában, vérzivataros évszázadaiban a vígaszt, a remény*fényt mindenkor a lírai költő prófétai szavai jelentették.

És most e "lírai" kitérő után tegyünk egy másik kitérőt ERDÉLY felé… (a másik csillag*fényforrás irányába…)

Jelenleg ugyanis a magyar lakosság jobbik felét (az Orbán Viktor által vezetett nemzeti oldal polgárait) mindenekelőtt Erdélyünk sorsának alakulása érdekli legjobban. Ez azon allergiás (fájó) pont, amely nap mint nap átjárja a nemzeti lelkiismerettel rendelkező emberek életérzését.

A magyar történelem során Erdély volt kulturálisan a legtündöklőbb, a legmélyebb*tüzű tradíciókkal parázsló területe Magyarországnak. (Nagy regényírónk, Móricz "Tündérkert"-nek nevezi Erdély "aranykorát")

Százötven éven át —amikor a "török pogányok" uralták a kárpát-medencei országunk nagy részét— Erdély jelentette nemzeti fennmaradásunk utolsó reményét.

Erdélybe azonban az utóbbi két évszázad óta egyre több oláh juh'pásztor (móc) ereszkedett le a hegyekből és biológiailag (tehát nem kulturálisan) fölénybe került a magyarral szemben a román, azaz túlszaporodta —a szabadságáért, függetlenségéért folyó évszázados harcaiban kimerült— nemzetet, a magyarságot.

Ehhez járult még az is, hogy Trianon (1920) óta erőszakos asszimiláció kezdődött Erdélyben. Oláh (román) mócokkal tömködték tele a magyar városokat, megváltoztatván ezzel egész vidékek etnikai összetételét. (Ennek a szomorú folyamatnak az egyik szemléletes példáját jelképezi Erdély fővárosa: Kolozsvár, amelynek lakossága jó száz évvel ezelőtt még szinte színmagyar volt, s ma már alig érik el a 20%-ot a magyar lakosok. A megalázó üldözések elől sokan a menekülést választották.

Erdély egy évezreden keresztül Magyarország integráns részét képezte. Ezt a tényt az európai történészek-térképészek is így ismerik el. (Kivételt képezett az a 150 esztendő, amíg az Erdély magyar fejedelmei félig-meddig a török szultán hűbéresei voltak). A Transszilvániának is nevezett Erdélyt Erdélyországnak is szokás volt nevezni a közigazgatási, kulturális sajátosságai miatt. (Az osztrákok időnként megpróbálták külön közigazgatással Bécs fennhatósága alá rendelni, nem sok eredménnyel. De Romániához ezer év alatt sohasem tartozott).

Erdélyből való származásúak voltak többek közt pl. olyan híres, ragyogó személyiségek, mint MÁTYÁS* a király, DÓZSA* (Székely) György a nagy forradalmár vezér, KŐRÖSI* Csoma Sándor, a világhírű magyarság és Tibet kutató tudós, BÓLYAI* János a nagy matematikus, ADY* Endre a legnagyobb költőnk és BARTÓK* a világhírű zeneköltőnk.

Bartókkal-Kodállyal a XX. század elején nagy lendületet vett —a már korábbi népdal szövegek gyűjtése mellett— a népdalok zenei gyűjtése. Ez a zenei anyag'gyűjtés Erdély szerte volt a legszélesebb körű. Ez a dallamvilág a mélyebb (a "pentatón-kori") a keleti-magyarság gyökereire rávilágító dokumentációk feltárását is jelentette.

Bartók és főleg Kodály szerint a magyar lélek szárnyalni képes megújulásához a népdal éneklés népszerűsödése és a népdalból klasszikus szintre emelkedő új magyar zene (és kórus éneklés) kultuszának a kivirágzása szükséges. (Ennek érdekében –a Kodály által különösen szorgalmazott— szolmizálást, zenepedagógiai oktatást és nevelést hatékonyabbá kell fokozni az iskolákban).

Annál is inkább, mivel a széltében-hosszában kultivált "magyar nóta" valójában nem magyar gyökerű dallamvilág, hanem a bécsi operett-variációk elkorcsosult, elérzelgősíttett (hatásvadászóan szentimentális) magyar változatait jelenti.

De hát úgy néz ki, hogy a "magyar nóta" és az amerikanizáltan kozmopolita diszkó zene együttes hatására a magyar népdal éneklés egyre inkább perifériára szorul és egyre inkább úgy néz ki, hogy csak a tisztább, lelkileg egészségesebb táplálékkal élő, finomabb, differenciáltabb idegrendszerű és lelkületű szűkebb közönség fogja igényelni a népdalt és a népzenét. (valahogy úgy leszünk ezzel is, mint a klasszikus zenével).

Hát ennyit a kollektív, magyar nemzeti szinten megnyilvánuló identitás kutatás és identitás-tudat jelenlegi állásáról.

És most megpróbálok egy nehány tapogatózó-megjegyzést tenni az amerikai nép, AZ AMERIKAI EMBER IDENTITÁS TUDATÁNAK a kialakításával kapcsolatos sajátos problémákról.

Előjáróban megjegyezném azt, hogy Amerika KULTURÁLIS (tehát nem technika-civilizációs ) gyökerei, azaz lelki-szellemi identitás tudatának a gyökerei túlmutatnak a vékony (felszínen húzódó) amerikai civilizációs rétegen, mivelhogy ezek a gyökerek az "Anyaországba" (Európába) vezetnek.

Az amerikai fiatalság GÁTLÁSTALAN elvakultságában azt hiszi, hogy Ő, a Csúcs*Ragadozó (mint eszményi Cél) lett a globalizálttá civilizált világunk közepe, miközben nem veszi észre (eszére) azt, hogy valójában Ő az a homokba dugott fejjel homokvárat építgető (történelmileg marginalizálódásra ítélt), komiko'tragikus Óriás'Csecsemő, aki jövője fundamentumát nem hosszú távra szólóan szilárd (nem szellemi-lelki-morális) alapokra építi, hanem —(a kultúrát megtagadó, kiiktató, a csak civilizációs eszközökkel elérhető)— anyag-HASZON'hitre és az ezzel megvásárolható JÓLÉTI-ÉLVEZET'vallásra helyezi.

Egy önön identitásának a gyökereit kereső magyar etnikumú amerikai fiatal az USA-ban nem talál ezeréves tradíciókra visszanyúló KULTÚRÁLIS hátteret, hanem csak egy kb. 2-300 éves CIVILIZÁCIÓS múltat. Talál egy adag vadnyugati álromantikát.

Büszke lehet arra, hogy a "kultúr'fölénnyel" rendelkező ősei hogyan gyilkolták halomra a civilizálatlan (szerintük kultúrálatlan) indián őslakosságot, milyen kultúrált trükkökkel fogták nyakon és hurcolták el szülőföldjükről a "jól kifejlett" négereket és kényszerítettek őket embertelen rabszolga munkára a "szabadság hazájában". Büszke lehet továbbá arra a hőskorra, amikor és ahogyan (az ősi indián területeket kisajátítva) mocskolták olajszennyezetté a szent földet, általhasogatva fúrótornyaikkal hegyet-völgyet, erdőt-mezőt, gyilkolván immáron ez ősi földnek nem csak az őslakóit, hanem magát az ősi Föld Szellemét is. (És arra is büszkén gondolhat, mennyire "kultúrált" megoldást találtak ki az indiánok maradékainak a számára a rezervátumokban s a szegény néger millióknak a gettókban).

A XX. század első évtizedeinek a "csikágói" gengszterizmus világa már áttranszplantálódik a jelen korba, amikor és amennyiben Vietnámban a közelmúltban vagy Irakban napjainkban "csikágói" módszerekkel terjesztik a kultúrát és a demokráciát, és teljes mellszélességgel támogatják azt a félfasiszta terrort, ami a Nagy-Izraelért folyik az "alacsonyabbrendű" (bár szintén sémita) őslakos palesztinok gettósítása érdekében. (A szabadsággal való szolidaritás eszméjét zászlajára tűző Amerika lobogóját —a magyar nép szemében— már akkor is egy újabb szégyenfolt érte, amikor arcátlanul cserbenhagyta —az orosz medve'mancsai közé dobta— a szabadságért élet-halál harcot vívó magyar népet 1956 nov. 4-én, minek előtte pedig hetekig-hónapokig, éjjel-nappal arra biztatta-lázította, hogy csak keljen fel az oroszok ellen, majd ő megsegíti).

Az amerikai fiatalság ott tart, hogy nem mer szembenézni önmagával, vagyis önön identitásának —a civilizációs felszínrétege alatt— húzódó kulturális gyökereivel, nem mer leásni európai alaprétegéhez. Ennek az az oka, hogy jellemének, egyéniségének (identitásának) az ilyen mélységű vállalása szükségszerűen együtt kellene járjon a saját JÖVŐJE és az Emberiség JÖVŐJE hitelesen progresszív FORMÁLÁSÁNAK A KÜLDETÉS'TUDATÁVAL. (Tekintve, hogy ma már Amerika —ez a globális nagyhatalom, ha tetszik, ha nem— az egész Glóbusz jövőjének a sorsát viseli a vállán, a több hatalmi-JOG: több hatalmi-KÖTELESSÉG Egyenérték-törvényének az alapján).

Az "Ismerd meg magad!" (és múltad) antik mondás vállalását terhesnek érzi az amerikai fiatal. Inkább kábítószerrel élve élvezi, múúlatja el napjait. Ez a kábítószer nem jelent feltétlenül drogot. Megteszi ezt az is, ha egyéb módon szórja (szórakoztatja) szét az idejét és idegeit a TV és Koncert és Disco sztár*Bálványait imádva, hozzájuk örjöngve, s a házi'bulikért vonaglik élve-halva…

Mint említettem: a fiatalság —önazonossága keresése közben— Amerikában nem találhat humán'kultúrát képező humusz rétegre, amely táplálhatná a kultúrát, nem talál csak egy civilizációs hordalék'talajt. Arra viszont már lusta, hogy ennél mélyebbre ásson (hogy ennél mélyebbre lásson), oda, ahol feltárulna előtte a kultúra, oda ahol a gyökér*szálak már kultúr'rétegekbe, vagyis Európába vezetnének.

Az USA-ban 2-3 évszázad alatt nem is alakulhatott ki kulturális múlt, hanem csak techno'civilizáció. A szellemi-lelki-morális kultúra ugyanis csak sok évszázad sőt több évezred egymásra épülő rétegeiből tevődhet össze.

Az európai kultúra gyökerei a görög-római harmóniát, erkölcsi idealizmust, IDEA-értékrendet képviselő kultúr*rétegekbe nyúlnak vissza. (Kb. 2500 évesek). Ezt követte a középkori egyházi keresztény kultur rétegződés (a román és a gótika) a maga művészeti stílusával, világszemléleti jellegzetességeivel (kb. az 5-13. század között). Utána jött —az antik kultúrát feltámasztó— reneszánsz és humanizmus kultur rétege (a 14-16. században). Ezt követte a reformáció a maga kulturális vívmányaival a 16. században és az ellenreformációs barokk művészeti stílus a 17. században. Ezek után következett el az eddigi, alapjában vallásos jellegű kultúrák nagy antitézise: a 18. századi racionalista felvilágosodás: a művészetek, ideológiák elvilágiasodása: a materialista és idealista filozófiák frontális ütközése.

A 19. század elején lezajló ipari forradalom (a gőzgép feltalálása és hasznosítása stb.) után a humán kultúrának (a szellemi-lelki-erkölcsi orientáltságnak) a központi szerepét kezdte kiszorítani a természettudományos, technikai gondolkozás dominanciája. A civilizációs vívmányok, értékek mindenek fölé helyező istenítése kezdett divattá válni: a civilizáció egyre fokozottabban gyűrte maga alá a kultúrát.

A radikális racionalizmussal átitatott materializmus minden misztikumot (minden lelket) kiűzött a történelemből és létrehozta az Új Istent: az Evolúció hipotézisét, mely szerint a természet (az ÉLET) kialakulásában és működésében minden anyag'ok-okozati racionalitással megy végbe: az egyszerűbb mennyiség oka a bonyolultabb minőség-okozatnak: az Ember-minőség (a"lelkes'állat") oka a lelketlen állat-mennyiség (a majom)

A biológiai darwinizmus hamarosan átcsap a társadalmi szférába és szociáldarwinizmussá fajul. Természetes dolognak mondatik ki, hogy —miként az állatvilágban, azonképpen ember és ember között— az Erősebbnek, a nagyobbnak joga és kötelessége a Gyengébbet, a kisebbet magáévá tenni: felfalni. Ezt hirdette a szabadversenyes KAPITALISTA éppúgy, mint később a fajelméletes FASISZTA avagy az osztályelméletes KOMMUNISTA. Amint a természetben, az állatvilágban az a természetes ösztön diktálta rend, hogy ott nincs erkölcs, tehát minden Amorális, úgy az emberi társadalomban az a természetes, az a racionalitás, hogy minden Immorális. (Az erkölcsöt, a lelkiismeretet csak a Gyengék találták ki nagy ravaszul a maguk védelmére, az Erősek lelkiismeret furdalása céljából).

A multinacionalista Globalizmus (amelynek elsőszámú megtestesítője az USA) —minden istenkedően idealista eszmék nagyhangú hírdetése ellenére is, a gyakorlatban— ezt a szociáldarwinista, materiál'racionalista elvet követi. A fajelméleti alapon felépített állatias erőszakot (a hitlerizmust) kiütötte a nyeregből USA, egy jó emberöltővel később legyőzte az osztályelméleti alapon működő állatias erőszakot megtestesítő kommunizmust (a sztalinizmust) is.

Vaj'ha le tudja-é győzni Önmagát: az önmagában is elő-előbukkanó állati erőszak'kultuszt. Azt a civilizációs (tehát nem kulturális) adottságaira épített Nagyhatalmi mentalitást, amely egyre károsabban határozza meg az ERKÖLCSI ÍTÉLETEIT (pl. azt, ahogyan "JÓKRA" és "GONOSZOKRA" kezdi felosztani a Föld lakóit)

Bp. 2004. aug. Makrai Imre

Vissza a főoldalra