Velence-tavi élményeink

9²⁰ körül értünk Velencére, minimális késéssel. Gyorsan lerakodtunk, majd felszereltük a csomagtartókra a kevés, de elengedhetetlen felszerelést. Szerencsére sem szerszámokra, sem eső elleni öltözékre, száraz ruhára nem volt szükségünk az úton. Átmentünk a síneken a parti oldalra és nyeregbe szálltunk. Indulási időnk 9³⁰.

Gyorsan rátaláltunk a kerékpárútra, ami nagyon jó minőségű, rendesen lerakott díszburkolatú. Bár kerékpárút a jelzése, de mivel a strandon megy keresztül, több a gyalogos rajta, mint a kerékpáros. Egy helyen találtuk veszélyesnek, ahol nádas mellett vezet a két strand között. Kb. 8-10 m oldalhosszúságú négyzetként körülvesz egy kis öblöt. Vigyázni kell, nehogy fürdés és kerékpármosás legyen a figyelmetlenség következménye.

Az új strand bejárata után elkanyarodtunk a parttól és egy stop-táblánál vége is volt a kerékpárútnak. Balra kanyarodtunk, majd 50 m után ismét balra az Északi-parti településeket összekötő útra. Ezzel el is dőlt, hogy Nadap kimarad a programból. (Az elmaradt látnivalókért kár, de így is maradt bőven emelkedő.) Átmentünk az M7-es autópálya alatt és Sukoró felé vettük az irányt. Az út enyhén emelkedni kezdett, majd egy bal-jobb kanyarkombinációval együtt számunkra kellemetlenül meredekké vált. Egészen a falu szélét jelző tábláig tartott a megpróbáltatás. Szétszakadtunk, összevártuk egymást és így mentünk át a falun. Jól esett a falu másik szélén leülni egy presszó teraszán, pihenni 15-20 percet. A következő emelkedő messziről nehezebbnek tűnt, mint amilyen valójában volt, így kellemes tempóban jutottunk el az emlékművekhez, illetve a Szúnyog-szigethez vezető elágazáshoz.

Ismét áthajtottunk az M7 alatt, az út emelkedni kezdett, egyre meredekebbé vált. Az áttételeket alaposan vissza kellett kapcsolnunk, mire felértünk a Donnál elesett honvédek emlékére emelt kápolna alatti parkolóhoz és az arborétum határához. Leállítottuk a bringákat, felmentünk a kápolnához. Tudtunk róla, hogy létezik, de még nem jártunk itt, amióta elkészült. Visszamentünk járműveinkhez és továbbhajtottunk a régi, 1848-as emlékműhöz. A környezete nagyon megváltozott az elmúlt 20-25 év alatt. Emlékeink szerint még nem volt múzeum, most van. Ha volt is, szépen megújult. Az viszont biztos, hogy a külföldi békemissziók során elhunyt katonáinknak nem volt itt emlékhelye. Szép gesztus volt a létrehozása és nagy ötlet az egységes, korszakoktól független emlékhely, s talán egyszer emlékpark kialakítása. Az egyre magasabb növények viszont rontják a tó felé a panorámát. Innen a tó partjára, a Szúnyog-szigetre hajtottunk.

Előre elhatároztuk, hogy a halászcsárdában fogunk ebédelni, egy jó halászlé elég könnyű ebéd így túra közben. Korán érkeztünk, a konyha még nem volt készen, várnunk kellett. Szerencsére maradtunk, fél óra múlva szinte minden asztal foglalt volt, de akkor már hozták is a bográcsainkat. Nagyon finom volt. Ebéd után lementünk a kikötőbe, Agárdról jár ide hajó. Nem lehet egyszerű feladat a nád között biztosítani a hajózhatóságot. Miután kinézelődtük magunkat, visszaindultunk a Pákozdra vezető úthoz, amiről az emlékhelyek felé letértünk. Nagy falat volt a régi emlékműig vezető út, a végén valamennyien toltuk a bicikliket, aztán jöhetett a lejtő, alaposan húzni kellett a fékeket. Szerencsésen visszaértünk az elágazáshoz.

Az út eseménytelenül telt, legfeljebb néhány türelmetlen autós próbált megijeszteni, vagy figyelmeztetni bennünket a dudálásával. Néhány métert túlszaladtunk az elágazáson, ahol balra, Dinnyés felé le kellett térnünk. Az elágazásnál a mi irányunkból semmiféle tábla nem jelezte a kereszteződést, egyszerű utcasaroknak látszott. A Székesfehérvár felől jövőknek volt tájékoztató tábla, visszanézve azt vettük észre és fordultunk meg. Az eddigi aluljáróktól eltérően most felüljárón kereszteztük az autópályát és következett a tó legvadregényesebb része. A learatott száraz nád kévékbe kötve halmokban vár szállításra. Vízfelületet alig láttunk, nádat, mocsaras területet annál inkább. Nem véletlen, hogy itt van az ország egyik legjelentősebb madártani megfigyelőhelye. Ahol csatorna volt a nádban, ott mindenhol horgászokat láttunk. Persze vigyáznunk kellett nézelődés és menet közben, mert ezen a szakaszon volt legrosszabb, kátyúkkal szabdalt az út minősége. Dinnyésnél, a 70-es út mellett értük el utunk legdélebbi pontját és fordultunk Agárd felé. Innen jól megépített aszfaltozott kerékpárút vezet Agárdig. Persze a karbantartásra vagy pénz, vagy figyelem már nem maradt, helyenként a fű már félig benőtte. Végig a sínek mellett, azok tó felőli oldalán folytattuk utunkat. Elértük a horgászok csónakkikötőjét és Agárdra érkeztünk. A vitorláskikötőnél pihenőt tartottunk, jól jött egy kis hideg ital a melegben. Az út további részén elsősorban azokon a helyeken kellett figyelnünk, ahol közút keresztezte a síneket, ott mindenhol a keresztező forgalomnak volt elsőbbsége. Esemény és különös látnivaló nélkül értünk vissza Velencére 14⁵⁰-kor.

Velencén kimentünk a strandra, lezártuk a bicajokat, fürödtünk, napoztunk és a 18⁰⁸-as vonattal hazaindultunk. A tó körül megtettünk 35 km-t, az Oktogon és Déli pályaudvar között pedig kétszer 5 km-t.

Vissza