Ha nem jutunk el Mexikóba, örök életben bántuk volna. Mégis valószínűleg soha nem térünk vissza. Pedig ilyen tengert, ilyen hófehér lisztszerű homokot sehol nem láttunk még. Talán Kenya, a kenyai part. De a tenger ott sem ér a cancuni nyomába. Óriási ország, egy nyaraláson csak töredéket láthatsz csak belőle.

A Piramis tetején állva, a rejtelmes múlt, a maják, olmékok, toltékok világa épp csak megérint, mégis elgondolkoztat. Vajh, ez a fejlettnek tűnő kultúra, miért volt mégis az európai középkorhoz képest elmaradott, miért nem fejlődött olyan intenzitással.Sétálva Vallaloidban, egy kis mexikói városkában Pancho Villa korában érzed magad. Rácsodálkozol a gyönyörű ruhákra, bámulod táncaikat, amikor megmutatják, hogy milyen sokszínű is valójában Mexikó.

Úgy érzed vissza kellene jönni ide.

A kijózanító a mai Mexikó tengerpartja. Mintha USA 51. államába lépnél, annyi az amerikai. Így minden amerikai formára működik, amerikaiaknak. Minden gömbölyű, csak éppen íztelen, bűztelen, jellegtelen, bugyuta, bárgyú, mint az amerikaiak maguk. Az éttermekben nem merik "mexikóiasan" készíteni az ételt, mert az amerikai nem eszi meg. Rejtő Jenő hőse "a nagy Levin" mondta: "rossz ételt meg lehet enni, de jó ételt rosszul elkészítve...". Egyél egyszer mexikói kaját amerikai módra, azonnal megérted Levint. De a McDonald's az tele van. Vallaloidban viszont nagyszerűek a mexikói ízek. Igaz, ott nem sok amerikaival találkoztunk.

De mivel, nekünk a nyaraláshoz a tenger, tengerpart is hozzátartozik, bármilyen szép és érdekes, az amerikaizmus miatt, ide többet nem.