Vannak utazások, melyről hiányérzettel jösz vissza, de fotóidat, videódat nézve a barátok azt kérdik: „Mi a bajod, hisz ez csoda!” És vannak utazások, melynek felvételei nem adják vissza a valót. Hát ilyen volt ez is.
Hogy is adhatná vissza az érzéketlen hordozó az őserdő fillingjét, a vízesés permetét, robaját, a Megváltó Krisztus monumentalizmusát, a carpirinja ízét, a favellák látványát, a Copacabana életét. Szegényes minden kép, film, mert nem tudja megjeleníteni az érzelmi töltetet.

Ezért ne legyints, ha nézegeted a fotókat, mert épp a lényeg hiányzik belőle, a brazil filling.

Az bennünk maradt, felejthetetlenül.

Ugye olvastad Molnár Gábor brazíliai könyveit. Ifjúkoromban faltam azokat, együtt éltem a főhőssel, küzdöttem gondjaival, izgultam kalandjain. Borzongtam a piranjakon, ott voltam a boa vadászaton, vacogtam mikor maláriás volt, megkönnyeztem mikor elvesztette szeme világát. Én is Brazíliába akartam menni.
De azt hiszem minden utazni vágyó ember fejében megfordul, Brazíliát egyszer látni kellene. Öt éve készültünk, de mindig elmaradt, de idén (2007), láss csodát, kezünkben tarthattuk egy brazil körút és tengerparti pihenés jegyeit, elérhető közelségbe kerültek az esőerdők, az Iguacu, a szamba, a Copacabana, a világbajnok futball, a három népcsoportból keveredett brazil emberek.

Tudod mekkora ország? Majd Európa. Repkedtünk benne, mint madár, elborított az élménytömeg, mégis alig éltünk, láttunk. Recife, Rió de Janeiró, Iguacu, Salvador da Bahia, Maceico mind-mind külön világ. Ó, én botor, mikor azt hittem látom Braziliát. Ezerszínű, ezerszagú, ezerízű világ.