A teljes kiszáradás veszélye fenyegeti a magyar LÍRA sokévszázados Élet'FÁJÁT, amelynek léte -J.Attila ** Nagy László "lemerülése" óta- feledésbe merült, illetve a postmodern NIHIL-ideák légkör'szennyében fuldoklik.

Pl. ilyen kvázi-vers'fajzat az én szememben az az "ÖTLET durva hagymától"-hagymázosan-mámort-mímelő-RETORIKÁZÁS, amit "Gyula bátyám" lírázott évtizedeken át (made in ILLYÉS), avagy az a híres'nevezetessé manipulált JUHÁSZ F.-féle táltos-szószba elegyített talmi'fényes SZÓSZIPORKA.

Féligazságokból festett vérzéssel "kohol képeket" az ilyen költő. Hiányzik belőle az ABSZOLÚTUM iránti teljes odaadás -a HITÉHEZ hű MEG'NEM'ALKUVÁS- Csodája: az ösztön-mélységűen hiteles ÉLMÉNYEK forrás'vidékéről feltörő spontán ÖNKIFEJEZÉS szublimációja: az a szóvarázsolni képes lírai logika, amely a valót s annak "ÉGI mássát" élő egységbe tudja varázsolni.

A haza másik szélsőséges terein pedig a TANDORI-féle SZEMFÜLES FILEMILÉK vadászták a hatást és dongták körül a költészet asztalát. Ők viszont azzal jeleskedtek, hogy a Joyce-féle TUHUVABOHU-képtelenségeket kiköpötten UTÁNOZTÁK úgy, hogy -(szó ne érje a ház elejét)- rátettek még egy-két honi szívlapáttal a saját'gyártmányú ÉRTELMI-Fogyatékos-lében pácolt torzóikból, félnótást imitáló, bohóc'sipkás torzulmányaikból.

ÉS KIKNEK A RÉSZÉRE gyártódtak ezek a SZELLENTÉS-szelet'hámozóan-szélhámos versezetek ?? Azt gondolom, hogy t'án azoknak, akik arra a Karinthy-féle közvélemény'kutató kérdésre, hogy: No és Önök mégis mire szerények? -azt a választ adhatnák: Mi vagyunk a kékvérű burokban'születettek, a VÁJT'FÜLŰ stigmával-megáldottak-kasztjához tartozó ÖN-SZEGREGÁLTAK. (Az elefántcsont'toronybéli pozitív diszkriminációra szívósan ígényt'tartó SZÜRKEÁLLOMÁNY'belŰek illetve -"béliek").

S az ő hold*udvarukhoz tartozó elit'eszű ESSZÉISTÁK lesznek aztán azok, akik -"izmusos" érvektől hemzsegően*profi hatásfokkal lesznek képesek- még egy lángeszű borjút is BELEBESZÉLNI szent'tehenük hasába. És ez a garantáltan magyar fajzatú, LIBLINGELT LÍRA lészen aztán az, amely -a HOSSZÚ'KEZŰ pártfogók révén- elsőként jut levegőhöz, fényhez a nyugati világban is. Ebből a talmi'fényes költészetből értesülnek ODAÁT, hogy mi újság IDEÁT az ideák és az érzelmek frontján...

Ezek a költők-írók, ezek a karrier'eresedett izomzatú- CINKELT-kártyás SPILEREK azok, akik bármilyen időjárási változások közepette is jól tudják venni a LÍRAI LAPOT... Ők azok a bizonyos (ki)HALHATATLAN KÖLTŐ-félék... Mert hisz' mit ad isten... íme még ezen totál LÍRA-ígénytelen piaci viszonyok közepette is talpon maradnak és ohne*zsinór-vídáman LANTolják ki, szemfüles összekacsintással pöngetik ki a maguk költő'pénzre'valóját...

Visszatérve Illyésre. Ő vagyon az, akit az aczéli irodalom politikusok -többek'közt az a mindenről folyékonyan lepcselni képes, báj'gúnár POMOGÁTS is, meg Csoórival az élen még sokan mások- tősgyökeres lírai fából faragott királyfinak, illetve "költő*fejedelemnek" neveztek el. Pedig ez a szarzsi már csak azért sem illeti meg, mert Illyés abszolúte nem felelt meg a "véres, igaz életű" lírikus-sorsot felvállaló magyar költő legelemibb kritérumainak sem, hiszen Ő:

1.) Világéletében inkább a mindenáronvaló TÚLÉLÉSRE, az önagyonbebiztosítottságra koncentráló, az agyondíjakra kandidáló, hidegfejű életbűvész volt, semmint lírikus. Egy percig sem volt soha KISZOLGÁLTATOTT helyzetben. (amely pedig a lírai érzékenység elemi létfeltétele). Egy olyan virtigli spekuláns VÁTESZ volt Ő, aki nem finnyáskodott: minden politkai rendszerben TÚLSIKERESRE tudta magát SZERENCSÉLTETNI. Ezt a "lírai" vonását J. Attila is észrevette, amikor azt jegyzi meg keserűen Illyés ebbéli "zsenialitásával" kapcsolatban az "Egy költőre" c. versében: "SZERENCSÉD VOLNA? Én azt nem hiszem."

Mindig amolyan POST'FESTA- szélcsendesben csinálta, agyalta ki a verseit. Mindig afféle UTÓ-begyulladásos szisztémával IDŐZÍTETTEN LÁNGOSZLOPOZOTT. Mindig csak akkor "ÁLLT KI FÁKLYLÁNGOZNI", amikor már elszálltak a viharfellegek, amikor már elment a vonat... Amikor már nem volt kunszt, nem volt művészi tett valamiért vagy Valakiért versben kiállni. Pl. "BARTÓK"-ért sem '948 körül emelt szót, amikor még a szovjet kultúr*bűrós égbolt dörgedelmezett ellene, hanem majd csak '955-ben állt ki mellette (akkor aztán apait-anyait beleretorikázósan-bátor "mámor mímeléssel"), amikor már valójában a Párt által is népfrontosítottá engedélyezett evidencia, amolyan nyitott kapu'döngetés volt Bartókot védeni.

A "Most vagy soha!"-féle FÁKLYLÁNGOZÓ-kiállást ígénylő, (a puskapor'szagúan konkrét), ember'próbálóan nehéz időkben önmagát (a mindenáronvaló túlélésre elkötelezett önmagát) mindenkor felmentette a "MAGASBA", s ott bekkelte ki jobb'sorsra érdemesített egzisztenciáját. (Lásd pl. a "HAZA, A MAGASBAN" c. alantasan "haza"-beszélően-emelkedett-hangú retorikázását, hatásvadászóan körmönfont érvelését). De ehhez hasonszőrű "költői tettet", szemet'hunyó LAPULÁST hajtott végre nemcsak a vil. háborús diktatúra idején, hanem a legsötétebb Rákosi-időkben is, ( amikor is: 1950-53 között -okos hallgatásáért- kétszer is agyondíjazta a komm. hatalom). Sőt a Kádár-féle akasztások idején is hasonszőrű laposkúszással "lángoszlopozott, fáklyalángozott".

2.) Már csak azért sem lehetett makulátlan "költőfejedelem" ez az Illyés, mert túl'sikerdíjakból kifundált TÖRETLEN karrier-építményének a pincéjében hulla van: J. ATTILA MEGTÖRETETT testének a szelleme... Az Arany-Petőfi hites barátságához hasonlóan induló költőtárs barátját annakidején -ahol csak tudta- áztatta, lejelzőzte, nehogy valahogy a "birtokon belüliek", a SIKER-jelöltek közelébe kerülhessen, nehogy neki is jusson valami "AZ ISTEN TESTÉN VALÓ OSZTOZÁSNÁL". Ez a barátságtalanul hidegszívű levegő-elvonás is hozzájárult a "költőtárs" korai halálához.

Íme Illyés így önmegszólítóskodik: "ÁRULÓ! Hazug! NYOMORULT VAGY! Lapuló bérenc!"

Tartuffe meg emígy: "Igen, bűnös vagyok, NYOMORULT...ÁRULÓ...aljas...gaz..és CSALÓ"