ILLYÉS GYULA ESETE 1956-tal
és JÓZSEF ATTILÁVAL
Expozíció:
Hosszúkás élete során Illyés kétszer került lelkiismeretileg
olyan válságos helyzetbe, amikor is,
—a mindig lefojtott
érzelemvilága— ösztön’mély elemi erővel tört fel belőle, és maga alá gyűrte azt
a Taktikus Észlényt, aki —az igaz vers megírásához szükséges— őszinte
érzelmeinek a megvallását mindig maga’alá fojtotta, aki Önmagát, az
isteni*Fényt mindenkor eltakarta az Eszével.
Az egyik rendkívüli állapota az 1956-os forradalom vérbefojtása
után következett el, a másik pedig még 1937-ben: J. Attila halál’hírének a
hatása alatti napokban.
Lelkiismeret’furdalásos, depressziós roham’kitöréseinek —állítólag—
szem- és fültanúja volt Flóra, aki mindkét esetben ott tartózkodott a
„tetthely” közelében.
PROLÓGUS
Fiktív prédikációm „eposzi hitelének” az alapját képező
alap*Igénk írva vagyon:
1./ A „SOMOGY” c.
folyóirat 2005. júliusi-augusztusi számának a 292. oldalán található —Takács
Gyula főmunkatárs— „Napló” részletében a következőképpen:
„Olvasgatás közben eszembe jutott, amit GRANDPIERRE mondott :
1956 úgy megrendítette Illyés Gyulát, hogy otthon és a ház körül sokáig csak
NÉGYKÉZLÁB JÁRT, MINT AZ ÁLLATOK. Ezt A SZOMSZÉDOK IS bizonyították. Igen,
ebből a világból kellett talpra állnia”
2./ A „NYUGAT” 1937-es év végi számának az Illyés által megírt
necrológjából való alábbi idézetben:
„Halálod hírére FÉLÓRÁIG csak álltam az ablaknak dőlve. A végén vettem
észre, hogy a KÖNNY VÉGIGFOLYT az arcomon... a keserűség BUGGYANT KI, az ÖNVÁD,
hogy NEM SEGÍTETTEM... hogy most már nem segíthetek.”
(Ez azért is súlyos önvád –tehetnénk hozzá— mert az utolsó évek
levegőtlenségében szenvedő, segítségért könyörgő költőnek a „NAGYON FÁJ”
jaj’kiáltásai bizonyára behallatszottak a „Nyugat” birtokon belüli berkeibe —az
istenek siker’ízű nektárjával töltekező— Illyés költőfejedelem füléhez is).
Egyébként ezt
a könnyfakasztásra vadászó kulcsszót, hogy: „A KÖNNY végigfolyt” —nagy
gondossággal HÁROMSZOR megismétli egy oldalon Illyés. (Úgy hogy ennek a
„háromszorossá” nyomatékosított állításnak vastagon kilátszik a lólába:
önkéntelenül is a bibliai Péter háromszor megismételt hazugságát juttatja az
ember eszébe.)
JELIGÉK:
—„mert vétkesek
közt cinkos, aki néma.
Atyjafiáért számot ad a testvér”
— „Szerencséd volna? Én azt nem hiszem. Majd előtűnik mögüle az érdem,
vagy ÖSSZETÖRSZ s a tél vizeiben
kemény szavakért KÖNYÖRÖGSZ TÉRDEN.” (J.A.
Illyésről)
— „Fegyver
csörög, haló hörög,
A nap vértóba száll,
Vérszagra gyűl az éji vad:
TE
TETTED EZT...” Kádár.
— „Sűrű, setét
az éj,
Dühöng a déli szél,
Jó Budavár magas
Tornyán az érckakas
Csikorog élesen.
„Ki az? Mi az? Vagy úgy -
Fordulj be és
alugy…”
— „Holdvilágos
éjjelenkint …
Fehér sulyka messze villog.
OH, IRGALOM ATYJA, NE HAGYJ EL”
És most jöjjön
a prédikációm alapjául szolgáló textus magyarázata.
Mindkét
esetben SÍRÁS formájában törtek fel Illyésből az őszinteségi rohamok, ezek a
—tudat’hasadás határán mozgó— szabad’asszociációs vallomás-kényszerek.
—Flóra asszony szerint
állítólag— 1956-ban azzal kezdődött ez a hosszan tartó depressziós folyamat,
hogy a férje, a krónikussá mélyülő alvatlanság miatt, nappal is kótyagossá
váltan hallucinált, vizionált.
Térdre
ereszkedve könyörgött (ahogy J. Attila egy évtizeddel ennek előtte megjósolta),
és a ház körül négykézláb mászkált, mint az állat, miközben fel-felnyüszített
olykor még —az akkortájt éppen holdvilágossá fehérült— éjszaka csöndjében is.
Olyan hosszas,
meglehetős éleslátásról tanúskodó fejtegetésekbe kezdett ez a
depressziós hallucinálásba eső Illyés, amelyekben elsősorban is a költői
indulására jellemző, indulatos bátorságából történő megtorpanásának, a
köpönyegfordító ÁRULÁSAINAK a tetthelyeit, toposzait emlegette fel,
vers’sorainak a felidézése által.
Ezek a saját
ÁRULÁSÁRÓL árulkodó vers sorok erősen kapcsolódnak a J. Attilához való
megváltozott viszonyhoz, amikor is a cserbenhagyott barátból olyan riválisa
lesz, akit —ahol csak tehette— víz alá nyomkodott, vagyis alattomos módon
gátolta a felszínre jutását: a mérvadó „Nyugat” nagyhatású fórumán történő
méltatását, segítőkezű népszerűsítését.
Leginkább
tehát a saját, régi vers soraiból összemotyogott mondataiból lehetett
kisilabizálni valami logikus menet’trendet, valami ÖNVÁD-süzét...
Én —mondta
Flóra asszony állítólag— gyorsírással összegereblyéztem ezekből az önmaga
elleni „vádat emelő” vallomásaiból egy rakásnyit, amelyből (az igazság
kedvéért) ideborítok költészet asztalára egy virágos(„flórás”) kötényrevalót.
Íme!
„nagy,
aránytalan tagokkal mellém ül a torz MELANKÓLIA ... SIRASD, ha van midet!
tekintsd át az életed!”
Én vagyok az
oka, az okozója az ’56-os forradalom kirobbanásának, mert jól fizetetten
HALLGATTAM a vétkesek közt cinkosan.
„Verjetek
arcomba fagyos cserje ágak, Szítsátok szégyenem”, „Ó, a szabadságról kezdtem
dalba én fiatalon, de szóltam s elnémultam s gyorsan megfordultam”
„Orcámon
szégyen… arcom ökörnyál illeti, letépem, új lebeg előmbe”
Megtagadtam
ifjúságom forradalmi hitét (amellyel együtt indultunk Attilával régen. „ÁRULÓ!
az vagy, semmi más!… Hazug! Nyomorult
vagy! Lapuló bérenc!”
Konokul rühelltem a prófétaságot (a bátor kiállást az
Igazságért), még akkor is, amikor már a kövek is kiáltottak: a hosszú kések
sötét éjszakáján: az ötvenes évek elején, a kegyetlen paraszt’nyúzások idején.
S most
„Énekelek rekedten, nyakamban a kötél”, „Nem én, csupán a torkom morog”
„A kémény
füstjében Dózsa György sistergő bőrére emlékezik orrom, mintha haraptam volna
belőle”,
„hosszú gondolataim … mint
vásárra vert csorda bőgése, fogaid közt megáll a levegő”, Bennem most „Oly nagy
a csönd: HALLOM A FÜLEMET”
„Üres a költő
sírja, hajítsanak bele...” —ott vannak a fák sorban— „Kössön föl az egyikre,
akinek sok vagyok”
(Megj. tőlem:
Ez a teátrális hangvétel kísértetiesen hasonlít az 1989-es Kádár
skizo*szindrómához)
Én okoztam ’56-ot, mert némán hallgattam a cinkosok közt: a
„Felszabadulás”-tól kezdve egyfolytában. Ez vezetett ideáig... De ha már kitört
és eljött az igazság órája (a sok gazsággal szemben), akkor nekem (a
„Fáklyaláng”-vátesznek tituláltnak) ott kellett volna lennem a
barrikád’harcosok közt, ahol „már piros vér folyt a pesti utcán”. Ha máskor nem
is tettem, de legalább ezekben a napokban kellett volna „VESZÉLYESEN ÉLNI”
(Ahogy ezt általában Nietzsche ajánlja útravalóul az igaz ember számára...)
De nem. Én azzal a régóta bevált soraimmal Etettem, Áltattam,
Altattam magam, hogy:
„És nemzetét MA az emeli FEL
Ki súlyával Lerogy”, vagy ahogy ugyanezt más szóval így
fogalmaztam: „ÓVNI magam nem az én ügyem már”.
Mert én —a
népies hiveimnek Csoóri által megfogalmazott lózungja szerinti:
„költőfejedelemje”— és egy’személyben szinte már-már: —a „népies híveim és a
Hatalom általi konszenzus alapján felemelt— NEMZETI INTÉZMÉNYE vagyok. (ÓVÁSRA
érdemesült: ARANYTARTALÉK, akit csak „MAJD” valami egetverően fontos dolog
mentén —azaz soha’napján— SZABAD legyen BEVETNI.
Ilyesmit
Csoóri is mondott annak kapcsán, hogy ő annak idején (ilyen undok indokok szellemében) javasolta a „CHARA
— Én valójában
olyan gyáva-begyulladó, óvatos’duhaj-„Fáklyaláng” vagyok, aki mindig csak akkor
kezd világítani, amikor már amúgy is kivilágosodtak a sötét dolgok, olyan
okosan-KIVÁRÓS” vátesz vagyok, aki mindenkor csak POST’FESTA döngeti a NYITOTT
KAPUKAT, amolyan heroikus ízűen BÁTOR-KIÁLLÁSÚ szavaival (Ez történt pl. a
„Bartók” és az „Egy mondat …„ esetében is)
Ezért aztán, mint amiképpen régen: sorstársaim közül NEM ÓVTAM
barátaimat pl. J. Attilát, Radnótit, azonképpen most se óvtam pl. Bibót, Déryt
és a többi börtönbe hurcoltat, meg a felakasztott fiatalokat, hanem —én, a
„TÚLÉLÉSRE koncentráló Fáklyaláng— csak magamat óvtam MINDEN ÁRON: lelkem
elárulása árán is.
Azt beszéltem
be magamnak, hogy ezek az előbb említettek többé’kevésbé pótolható alkatrészek
a gépezetben, de én, a „költőfejedelem” immáron pótolhatatlan vagyok:
„űr támad ott,
ahol álltam”, hiszen ma már „FÖLNÉZ RÁM, amiből jöttem, az alja-nép”.
Kár lenne egy ilyen „FÁKLYALÁNG”-fazonú
lángoszlopnak kihunynia ebből a sötét világból.
Elsősorban is azért érzem magamat ALJASNAK (vagy ahogyan ezt az
érzésemet megfogalmaztam volt már 1937 körül, mondván: „Áruló! Hazug! Nyomorult
vagy”) mert ohne’zseni „Úsztál fönt… a fényen, boldogan, hogy felül vagy költői
szintjén a világnak”.
Szóval,
maradjunk abban, hogy: aljas vagyok, elsősorban is azért, mert pl. akkor vettem
át (az okos hallgatásomért járó „költő*pénzemet”): a második Kossuth-díjamat
(1953-ban), amikor a közvetlen megelőző években PRÓFÉTAKÉNT KELLETT VOLNA
KIÁLTANOM a GONOSZSÁG eláradása ellen: az 1950 és ’53 között történt gyalázatok
ELLEN.
Megírtam ugyan az „Egy mondat…”-omat, de csak az asztalfiókom
számára fagyasztottam le, abban a lesipuskás reményben, hogy —ha számomra totál veszélytelenné alakulnak a
konstellációk, akkor— majd primőr áruként előrukkolok vele...
Ez az 1950-ben
írt költői tettem a semminél is kevesebb volt, hisz’ ez valójában csak a
lelkiismeretem elhallgattatását szolgálta, mert odakint —ettől a „költői
tettől” függetlenül— még tovább dühöngött a munkás-paraszt proletárdiktatúra.
Él De ez a
sunyi kiállásom az „Egy mondat…”-ommal azért is volt szemérmetlen képmutatás és
hazugság, mert közben (ezzel az óvatos’duhaj kiállásommal egyidőben, azzal egy
füst alatt) a Hatalom szemében újfent JÓ’KIÁLLÁSÚ fiúként mutatkoztam be,
minthogy a vétkesek közti cinkos HALLGATÁSOMRA még rá is tettem egy
szívlapáttal, azáltal, hogy UGYAN’EZIDŐ ALATT (1950-ben) megírtam a „KÉT KÉZ”
című csasztuskámat, ezt a piszkos kicsengésű panegíriszt.
Ebben
kézzel-lábbal, könyökvéggel bizonygattam lelkes elkötelezettségemet a Párt
kultúrkampf-lózungjainak a soronkövetkező kampánya iránt, amennyiben —apám
kérges tenyerét meglovagolva— dicsőítettem
—(ezekben a középosztályt, sőt a nem-haladó értelmiségieket is
nyomorgató zord időkben)— a FIZIKAI
DOLGOZÓT-mint olyat ajnározó munkás-paraszt KÁDeR politikát.
Történt ez a
mocsok*disznó cselekedetem akkortájt, amikor úton-útfélen ilyen
óriás’plakátokkal rémisztgették az arra haladó („NEM HALADÓ”) értelmiségieket
és az „úri középosztálybelieket”:
Húzd be a
nyakad „Te osztályidegen”, mert „MUNKÁS*ÖKÖL VAS*ÖKÖL: oda sújt ahova KÖLL” Én
pedig erre rárímelve ilyen sült’realistán-„koholt képekkel mímeltem a mámort”:
„Ahogy más ökRÖT, (pl. a kulák csemete)
apámtól e pár ökLÖT
kaptam” örökségül.
(Ilyen „-RÖT-LÖT-ten lökött
kínrímekkel ökörködtem ezidőtájt)
Egy lófejjel odébb található (ugyanezen kultúrkörbe tartozó) versemben pedig imígyen
lózungoltam: „KÉTKEZIEK fia vagyok, MEGVETEK minden Hazugot” (akik
természetesen a „NEM-Kétkeziek” körében találhatóak).
No de nézzük
csak tovább ezeket a versbe folyatott („koholt képekkel és szeszekkel”
alkotott) „mámor’mímeléseimet”:
„Kovács apám hős ujjai... körül a körmök inyje… be és be volt
cafatra tépve, hasadva. RÉMÁLOMNAK is rossz volt, ahogy a hús kifoszlott a
körömágy szélén”
— APÁM „TÍZ UJJA” „KÜLÖN-KÜLÖN MIND … NÉMA volt, SÁNTA... Óh, de
együtt! Ez volt az EGYÜTTES! TÍZEK TÁRSASÁGA... LABDARUGÓK a pályán ... ÖT UJJÚ
élő CS*I*L*L*A*G … csak Munkálj, Harcolj…” (MHK-s: Munkára-Harcra-Kész
öntudattal) — „FÖL, FÖL…” ti… s nemsokára itt lesz köztünk „az EGYENLŐSÉG kora,
a Bőség”. Ezt hirdeti apám két tenyere: ez a „Mózesi Kőtábla…” blabala...
Ezért az okos HALLGATÁSOMMAL kombinált „Két kéz” c. művemért
aztán, meg is kaptam újfent a második Kossuth-díjamat 1953-ban.
Amint a fentiekből is kiviláglik: Bűnös vagyok —a javából:
„Lapuló bérenc!”, aki a valamikori „Haza, a magasban” c. versemben is
annakidején már a lapos kúszást ajánlottam magamnak és a nemzetnek. (És amint
ide’hallom a szomszédoktól: most is „NÉGYKÉZLÁB járok… a ház körül”)
Egyre többször RÉMÜLÖK FÖL álmaimból (a sínek közt összeroncsolt
testű Attila RÉMKÉPÉVEL, aki azt motyogja kísértetiesen nyöszörgő hangon:
Azért lennél nálamnál SIKERESEBB, mert
„SZERENCSÉD volna? Én azt nem
hiszem.
Majd előtűnik mögüle az
érdem,
vagy ÖSSZETÖRSZ s a tél
vizeiben
kemény szavakért KÖNYÖRÖGSZ
TÉRDEN.”
... ”Nekem
SIKERÜLT...” mármint az, hogy „(… itt csak meghalni SIKERÜL)”
Ezeket a
sorokat abban az évben írja ez a „SZERENCSÉTLEN” Attila, amikor „nem menekült”,
hanem —az ÁRRAL SZEMBENI, egyre
reménytelenebbül vergődő úszásban— HALÁLOSAN KIMERÜLT és örökre lemerült...
Miközben én
ugyan’ezidő’tájt arról lamentáltam a „NEM MENEKÜLHETSZ” c. versemben, hogy
talán nem teljesen helyes az, hogy én viszont „ÚSZTAM A VÍZEN, FÖNT a fényen,
BOLDOGAN, hogy felül vagyok költői szintjén a világnak, amely alattam békétlen
dohog”
De „Ő”
valóságosan „nem menekült”, nem úgy mint én, aki csak „szavaltam” a
helyt’állásról: a „nem menekülésről”. Azokban az embert’próbálóan kemény
időkben „Ő” éppúgy nem menekült, hanem helytállt a végsőkig, mint ahogy kissé
később Bajcsy-Zsilinszky.
„NEM MENEKÜLT”
Radnóti se (pedig megtehette volna) „Nem menekült. MEGHALT. Igaz is, hova
futhat a költő? Nem menekült el a DRÁGA ATTILA SE, csak NEMET INTETT FOLYTON A
RENDRE” Nem úgy, mint én a
„költőfejedelemnek” titulált.
Mert én —a
szavak embere— találtam jóforma szavakat a magam mentségére: azzal etettem,
altattam, ÁLTATTAM magam és népies csodálóimat, hogy: ÓVNI MAGAM nem az én ügyem
már”, meg hogy: „… nemzetét MA az emeli FEL, ki súlyával Lerogy”
Íme ilyen
„HAZA’beszélő” vers sorokkal takarózva bekkeltem át az egyre diktatórikusabbá
alakuló harmincas éveket is, meg az ötveneseket is.
Olyan
„Lángoszlop”, olyan „Fáklyaláng”-vátesz voltam én világéletemben, aki soha nem
mertem (versbeszedve) kimondani: „MI AZ IGAZSÁG és MI A KÖTELESSÉG”. Mindig
csak —a már ön’veszélytelenné váltan KÖZISMERT Igazságok
mellett álltam ki a porondra szavalni: —az akkorra már NYITOTTÁ VÁLT— KAPUKAT
DÖNGETNI. Soha nem végeztem ÚTAT TÖRŐEN áldozatos és VESZÉLYES munkát.
Az életet
sosem éltem veszélyesen. Sosem bátorkodtam a
meredek „KESKENY ÚTON” járni. Ami a Szentírás szerint az ÉLETRE vezet.
Mindig csak a már kitaposott, a kockázatmentesre kikövezett „SZÉLES ÚTAT”
választottam.
(Megj. tőlem:
Napjainkra szinte kiköpötten ugyanezt az „Óvni magam nem az én ügyem már”-féle
előkelő páholy-pozíciót vívta ki magának az „Övéi” szemében ez a Csoóri: ez az
Illyés-famulus, ez a Taktikus*Illyés epigon, aki még ma is „Illyés szekerét”
toló szelet’hámozóként fut-kosa pénzeu-tán: tá-ti’ti tá-ti’ti-tá: -.. -.. -)
Közben híveim
közül, akiknek a szemét jókorán elvakítottam magam iránt, egyesekben már
felmerült velem szemben a KÉTSZÍNŰSÉG, a KÉTKULACSOSSÁG gyanúja. Ezekkel
szemben ilyen nyálasan mártírkodó, mélyen sértett pózba vágtam magam, és ilyen
„koholt képekkel mímeltem a mámort”:
„Hol a
SZERETET? Csak a gyűlölet HABKÖPÉSEI érik szívemet. A szeretet … az mindig köd?
Mindig a gyűlölet JÉGTÁBLÁS HABJA ver hajót s SZÍVET”
(Mindenesetre
ez a ritka egy ostoba képzavar, még nem is a leg*trófeásabbak közül való)
És most ismét
itt tartok: „mellém ült a MELANKÓLIA: sirasd, ha van midet! Tekintsd át
életed!”
Amiképpen a Szovjet
vezetés kezében Rákosi-Kádár, csak egy dróton rángatott bábfigura volt: a
közvetlen, nyers diktatúra elködösítése céljából, azonképpen én is ilyesmi
célra kellettem Aczélnak és előtte Révainak. Az oroszokat kiszolgáló
Kultúrnyikok érdekeit szolgáltam akaratlanul is. NÉLKÜLEM ugyanis sokkalta nehezebb lett volna
lengés’CSILLAPÍTNI a „népies”, humán értelmiségben időnként felhalmozódó
ellenállási INDULATOKAT. (Amolyan TÚLFESZÜLTSÉG-levezető szelep szerepem volt a
Hatalom szemében).
Ezen felül
még, afféle européer oeuvré-s cégérként mutogatható Valaki is voltam Nyugat
felé. De Kelet felé is, hiszen már 1934-ben is (J. Attila helyett)
szégyenszemre engem —mint afféle márkás nevű és ugyanakkor „szegény’származású”
Valakit— küldött ki a kommunista párt a moszkvai Író*kongresszusra.
—És Flóra asszony szerint állítólag— az egyik este felállt Gyuszi
ebből a „négykézlábas” testhelyzetéből, és így szólott egy kissé nyíltabbá váló
tekintettel: „Nem az vagyok, akit kedvesem látsz rajtam”, „valamit rámbíztak,
amit elárultam”.
—S minthogy „ajka ismét torz
átokra kezdett rándulni”— ekként csitítgattam:
Nyugodj meg drágám! mondjad csak bátran, ami a szívedet nyomja
–az segít. Hozd fel a mélyedből és valld meg, ami benned ott lent fészkelt
eleddig. „Csak buzogj vér, csak buzogj...”
A KÖNNY
megkönnyít. A Könny olyan csodás alkotása a természetnek, amely a
kimondhatatlant láthatóvá objektívizálja, a tudatalatti káoszt tárgyiassá,
megfoghatóvá, kezelhetővé egyszerűsíti, s ezáltal feloldhatóvá szublimálja.
/Megjegyzendő, hogy Flóra asszony nemcsak gyógypedagógus, hanem
nagy pszichológus is volt. Olyan, aki ismerte azt a mélylélektani módszert is,
amellyel analízisbe viszik a depresszióst és kibeszéltetik vele az amúgy
kibeszélhetetlent, kimondhatatlant is, amolyan szabad’asszociációs feltörések
(felzokogások) kíséretében./
De Illyés hamarosan ismét négykézlábra ereszkedve kezdte járni a
maga útját a hallucináció és vizionálásos Kísértetek társaságában.
„… a folyókban már az éj közeleg … HOLNAP ÚTRAKELEK: Engedd, hogy
mentemben, menjek fűvel, fával, vízzel...”
Szélhámosságaim (verbális köpönyeg’forgatásaim csimborasszói)
közé tartozott pl. az is, hogy verseimben egymás lényegének teljesen
ELLENTMONDÓ állításokra (vagyis Hazugságokra) tettem le az esküt.
(Egyszer a
Fehérre esküszöm, kissé odébb meg a Feketére). A két állításom különbözősége
közt azonban mindig van egy közös vonás: az állításom itt is ott is mindig
Érdekembe’vágóra („HAZA”beszélően hatásvadászóra) van kihegyezve.
Mert pl. —a karrieres egzisztenciámra veszélyessé váló
politikai elnyomásnak a fokozódása idején (1932-től)— azt mondtam volt magamnak (meg J. Atilla
barátomnak), hogy térjünk már észre ebből a utópiás ízű
küldetéstudat-mámorlásainkból és szálljunk le az égből a földre, és majd ezután azt hitvalljuk:
„Egyszerű a
világ…” —csak annyi— „… amit KÉT SZEMED LÁT”, mert „a költészet nem arra való,
hogy ELÁMÍTSD A NÉPET vagy akár magadat”
Ezen azt
értettem: nehogy már azt képzeljük be magunknak: a nép FÖLNÉZ majd ránk, mint
afféle UTAT’MUTATÓ apostolra.
(Zárójeles
kitérőként itt azt is megjegyezném, hogy az a konok Attila nem hallgatott rám
ebben a kérdésben, nem szívlelte meg ezt a TANÁCSOMAT, hanem rohant tovább a
megkezdett útján, a vesztébe ...), és ilyeneket írt ezidőtájt:
Bár tudom, hogy:
„A nyár
ellobbant
már”,
de azt is tudom, hiszem, hogy:
„Ha beomlanak
a bányát vázázó oszlopok, a kincset azért a tárnák őrzik és az lobog. És mindig
újra nyitnák a bányászok az aknát, amíg szívük dobog”
Ennek
szellemében mondom —írja Attila: „Csak ami LESZ, az a VIRÁG”. Úgyhogy: Én
—teljesen másképp cselekszem, mint ahogy azt a te „ajánlatod” kínálja fel a
számomra. Mert én —a verseim jövőjét garantáló—
„Jóhíremre jól vigyázok, nem ér engem veszedelem,
Magamat is ELÜLTETEM … ha már elpusztul a világ, legyen a sírjára VIRÁG”
S ráadásul
mindezeket (ezeket a „Nem követ, nem hí senki…” kezdetű tanácsaimat) én, vagyis
az a KÖPÖNYEG’FORGATÓ konjunktúra*lovag mondja, AKI NEMRÉG (amikor ez még
konjunktúrális költői attitűdnek számított) ilyen dagályosan „népnevébenkedő”
lózungokat eresztettem el magam körül:
„képzelem,
hogy ÁLLOK BÁTRAN fölinduló DAGÁLY tetejében… magas KÜLDETÉSBEN”
S MIKÖZBEN a
fentebb említett „nép’ámítást” elítélő sorokat meghirdettem, AKÖZBEN egy kis
idő múlva (egy pár lófejnyivel odébb elpotyogtatott versemben pedig) már én
magam kezdtem el egy olyan újmódian NÉPIESKEDŐ „népnevébenkedést”, melynek
folytán ilyen hatást’vadászó frázisokat kezdtem elsütögetni és annak a
füstjével hámozni a szelet, —(más’szóval efféle szélhámoskodó sorokkal
kavartam, ionizáltam magam körül a számomra FELHAJTÓ*ERŐT képező levegőt)—
hogy:
Népért KIÁLLÓ
„ÚTJELZŐ” vagyok (amolyan „vad pátoszú SZÁL’FENYŐ”). „Merev jobbom ELŐRE INT,
daccal… így jelenek meg a szolgalegény előtt”. „Állok csak s MUTATOK s egyre
emelkedek” S ennek a
bűvészmutatványomnak a következményeképpen: „FÖLNÉZ RÁM, amiből jöttem:
az ALJA-NÉP … SZAVAMAT MONDJA a tömzsi kun … a szikár jász kubikos …”
Vagy pl. ilyen
ide-oda cikázó ostoba paradoxonokkal próbáltam meghatározni magam, hogy
egyfelől:
„Merev jobbom
ELŐRE INT” és „ÁLLOK csak s mutatok s EGYRE EMELKEDEM”, másfelől ugyanekkor
ilyen laposan kúszó sunyiba vágtam ÓVATOS’DUHAJ”-magam:
„És nemzetét
MA az emeli FEL.
Ki súlyával LErogy”, merthogy: ÓVNI MAGAM nem
az én ügyem már”
S volt képem
ilyen „HAZA’beszélően” ön(fel)mentő sorokat írni (amikor az újabb
nemzet-pusztítást okozó HÁBORÚS KÉSZÜLŐDÉS már a tetőfokára hágott), hogy:
„Mi gondom …
Csak nézelődöm, járok, élek…” s eközben felröpítem a „Hazát a magasba”, és ami
idelent marad belőle, ami idelent történik, ahhoz pedig semmi közöm. Vagyis
afféle muszlim FATALISTAKÉNT
—(aki, amikor
figyelmeztették: ég a szomszéd háza) azt felelte rándítva egyet a vállán: „Ha
ALLAH úgy akarja, úgyis leég”)— azt
vallottam:
„Forr a jövő, tán kiforrja végre,
Mit ISTEN belegondolt e népbe”
Különleges (választékosan
ravasz) húzásaim közé tartozott az, hogy a versbéli HITVALLÁSAIMAT —az én úgymond példaértékű BÁTORSÁGOMRÓL,
keményszavú SZÓKIMODÓ mentalitásomról—
fennkölt hangú citálásra alkalmassá formáltam.
(Amely SZÁLLÓ
IGÉZÉSRE alkalmatossá tett szószerkezeteim ezáltal —mint ilyenek— kiválóan
alkalmasnak mutatkoztak arra, hogy a szuperlatívuszokban lelkendező,
seggnyalásra szakosodott szekértoló kritikusaim, vagy az érettségi tételeket
összeállító bennfenteseim úton-útfélen ÉLHESSENEK VELE ÉS BELŐLE).
Nos. Ezek a „BÁTRABB IGAZSÁGOKRÓL” szavaló, szÓsz-oló
hitvallás*frázisaim olyan grammatikai fogásokkal és csúsztatásokkal gyártattak le
általam, hogy: ezeket az ominózus szószerkezeteimet
VAGY (HATÓ’ige
formában történő) ön’FELSZÓLÍTÓ kicsengéssel írtam (mint pl. azt a „Nem menekülHETsz” vers’címet
is),
vagy pedig
direkt FELSZÓLÍTÓ MÓDBAN.
Ez a nyelvi trükk az alábbi
csúsztatásokra adott nekem lehetőséget:
Elkerülhetővé tették a számomra azt, hogy SZAVAMON FOGJANAK, mert
ezeket a patetikus fennköltséggel hitvalló állításaimat soha sem jelen idejű
KIJELENTŐ MÓDBAN fejeztem ki, (amely állító formában írt mondataim nekem
szegezhetők lehettek volna egy utólagos számonkérésnél), hanem „ÍGÉRGETŐS
MÓDBAN”, vagyis amolyan ÖN’FELSZÓLÍTÓAN heroikus pózban.
Idecitálok és tűhegyre szúrok ezek közül a trükkös szóbűvész-
mutatványaim közül egy nehányat a legszemfülesebben (a legpatkány*szeműbben)
csillogó sandaságok közül.
(S ráadásul
ezeket Én —az az Illyés Gyula mondottam volt— aki a valóságban mindig csak
FÉLIGAZSÁGOS óvatossággal fogalmazó óvatos’duhaj voltam)
Íme:
— „Nekem a KÖNNYEN MEGTÁMADHATÓ igazság
KELL...”
(a napnál is
világosabb, hogy ez a „KELL”-segédige azért kellett nekem ide, merthogy az
akkori JELENPILLANATOMBAN még nem rendelkeztem ezzel az adottsággal)
„... a mindent
KIHÍVÓ … az ellenség elé jó ELŐÖRS módjára KIVÁGTATÓ...” igazság KELL, merthogy
jelenleg ez még hiánycikk nálam.
„... A
VESZÉLYTELEN, a küzdelemre már eleve GYÁVA IGAZSÁG… NEM ŐK KELLENEK énnekem”.
Olyan KELL, amely
„egy IGENRE
mindig konokon egy NEMET üt”
— „TanulD el
életed csúcsán Vad pátoszát szál fenyőknek”
— Itt állnak a
fák … „KöSSön fel az egyikre, akinek sok vagyok… üres a költő sírja,
hajítTSanak bele”
—
A „Tüzes trónon” c.
versemben (-természetesen csak VERBÁLISAN- amolyan hitvalló, SZAVALÓ pózba
vágva magam) imígyen fenegyerekeskedtem:
„ÜlteSSenek
trónusodra. CsapJák fejemre koronádat… Abban az iszonyatos hőben vacogHATok,
vissza semmit sem vonHATok, Még akkor se, ha —mint tudjátok— élő jövőm van:
gyermekem”
Íme itt henteregnek
a szemem előtt ezek a kövér disznóságaim, amelyekkel akkortájt, ifjonti
koromban a fenti (aranykarátos aranymondásosra kivésett) példamondataim szerint
vadásztam a retorikus hatást.
Csupa:
„KELLENEK… KELL… ülteSSenek, csapJák, tanulD el, köSSön fel, hajíTSanak
bele” bla’blák
Csupa
szemenszedett hazugságok, megtévesztő, félrevezető csúsztatások, amelyek azt az
illúziót keltik a gyanútlanul hiszékeny olvasóban, mintha ezek a „NAGY SZAVAK”
nem csupán hatásvadász követelményként, az erkölcsömben még NEM LÉTEZŐ
KÍVÁNALOM SZINTEN léteznének a versben, hanem befejezetten létező, kész
tényként, valóságos tetterőként működő IGAZSÁGOKKÉNT jönnének ki egy
—valóságosan nyélbeütötten egzisztáló— IGAZ’EMBER szájából.
Ezeket —az érdekeim által vezérelt— költői trükkjeimet és
köpönyeg’fordító hajlamaimat már csírájában észrevette NÉMETH László, amikor is
—már az indulásom elején megjelent verskötetem kapcsán— az alábbi stílusbeli
észrevételeket tette a JELLEMEMRE vonatkozóan (Abból kiindulva, hogy: „Az ember:
a stílusa”).
Íme:
Azt nehezményezem, hogy Illyésből hiányzik a valóban nagy költők
JELLEMÉT fémjelző: „EMBERI HITELESSÉG”
Illyésnek –úgymond- „vannak bizonykodásai, DE NINCS ELRENDELT
HITE, vannak igazságai, de NINCS IGAZSÁGA”
„Nem érzem e versekben AZ ESŐ KŐ ZUHANÁSÁT, AMELYNEK CSAK EGY
PÁLYÁN LEHET ZUHANNIA”
De található
ezekben az éleselméjű megjegyzések közt
egy olyan is, amelyek a (később kibontakozó) fentebb említett
(ÖNFELSZÓLÍTÓ-MÓDOSAN csúsztatott) grammatikai trükkjem korai felbukkanására utalnak:
Illyés verstechnikájában itt-ott már-már
„AZ
INTELLEKTUÁLIS SZÉLHÁMOSOK apró FOGÁSAI tünnek fel”
MIKÖZBEN J. Attila vagy Radnóti —az elnyomottakhoz való,
megalkuvás nélküli hűsége jegyében ÁLLT HELYT végsőkig halálra szántan, vagy
Bajcsy-Zsilinszky FEGYVERREL A KEZÉBEN ÁLLT ELLEN... AKÖZBEN én ilyen
irodalmias ízű marhaságokon (olcsó’szövetű ÖTLETEKEN) törtem a fejem és
öntöttem bele onnan a versembe, hogy:
„... FEGYVERT SZEREZTEM, bűv-igéket… karolva könyvem KEBELEMRE,
nevetve nézek ELLENEMRE”
—És ebben a
„Haza, a magasban” c. hirhedt versem írása közben— már arra SPEKULÁLTAM, hogy
ha MAJD lesipuskásan átvészeltem, KIBEKKELTEM ezeket az életveszélyes időket,
akkor MAJD én leszek az első TANÚSÁGTEVŐ, aki tüstént ELŐÁLLOK, mint amolyan
BÁTRAN ELLENT álló figura.
(Olyan
ELLENÁLLÓKÉNT, aki —a saját hibáján kívül létrejött, gyanús SZERENCSÉJE folytán
valahogy— minden (sokakat elnyelő)
örvénylő áron szemfüles ügyeskedéssel keresztül tudtam úszni, vagyis mindent
(és persze „mindenáron”) MEGÚSZTAM SZÁRAZON, és ILYEN — az Árral együtt úszó
— ÁRON kerültem a TÚLÉLŐ SZERENCSÉSEK
közé.
(Egyébként
—ezeket a gyanús módon felmarkolt „SZERENCSÉIMET” pl. a költői Sikereim
vonatkozásában— már J. Attila is kétségbe vonta, mondván: „SZERENCSÉD volna? Én
azt nem hiszem … „
Szóval arra spekuláltam (kalkuláltam) —amint azt abban a körmönfont ravaszsággal
fogalmazott „HAZA’beszélésemről” elhíresült „HAZA, A MAGASBAN” c. versemben
megírtam volt— hogy a harmincas évek végefelé kivitelezett lapos kúszásom (néma
hallgatású KIÁLLÁSOM) jutalmaképpen:
”SZAVAIM annál
meglepőbbet DÖ-RÖG-NEK MAJD a kérdezőknek”
És mit ad Isten?! Később
(1955-ben) valóban megírhattam a magamét a BARTÓK”-ban, erről —az általam halálmegvető bátorsággal ÁTÉLT
(erről a —valójában lapos kúszással kombinált— sunyi hallgatásommal KIBEKKELT)
szörnyűséges IDŐKRŐL.
Olyan idők voltak ezek, amelyek ELLEN ott-akkor (IDŐBEN) én egy
árva szóval sem EMELTEM SZÓT, hanem a cinkosok közt némán HALLGATTAM azzal a
felkiáltással, hogy:
„És nemzetét
MA az emeli FEL,
ki súlyával
LErogy”, mivelhogy:
„ÓVNI MAGAM
nem az én ügyem már”
Íme így hangzanak a Bartók”-ban ezek az én hazug körmönfontsággal
kigrammatikázott, csúfságosan CSÚSZTATÓ szavaim:
„Mert
olyanokat éltÜNK meg, amire ma nincs IGE”.
(Már dehogy is „NINCS … csak
éppen nem ELSŐ SZEMÉLYBEN: „éltüNK”-féle csúsztatott igeformával fogalmazva,
hanem harmadik személyű: ők „éltEK” igeformával” élve.
De még
tisztességesebb lett volna tőlem, ha az „éltÜNK” helyett a „KIBEKKELTEM” igével
fogalmaztam volna meg az akkori időkben véghezvitt költői TETTEIMET)
„… Picasso
kétorrú hajadonai, hatlábú ménjei tudták volna csak ELJAJONGANI... amit MI
elviseltüNK”
(Na itt van egy másik turpisság ezzel a: „MI
elviseltÜNK”-el. Becsületesen ugyanis így kellett volna írni: „elviselTEK” ők:
az ellenálló cselekvéssel HELYTÁLLÓK.)
Ugyanis
emlékeztetném itt azokat a szelektív emlékezőtehetséggel megáldott „népies”
hallgatóimat arra, amit én —ezekben a
MOSTI, szocialista időkben nagy hangon szavaló, ámbátor AMAZOKBAN az ominózus
időkben VISZONTAG nagy-okosan HALLGATÓ VÁTESZ—
ilyeneket írtam volt versbe:
Népem „JAJONG,
hogy érte is JAJONGJAK... ajkam ÖSSZEZÁRUL… tudom, csak bajt okozhat”; „Nem
lehet szólnom, CSELEKEDNEM, NÉMA VAGYOK”.
(Ezt az
álszent állítást, hogy: „… MI elviseltÜNK”
pontosan, becsületesen úgy kellett volna fogalmaznom a „Bartók”-ban,
ahogyan ez annakidején az én AKKORI számból hangzott el:
Gyáva vagyok,
mert csak azon siránkozok, hogy „ajkam összezárul ... NEM LEHET SZÓLNOM,
CSELEKEDNEM”, „csak bólongok”, mert „tudom, csak bajt okozhat”, merthogy az
veszélyt jelentett volna a —mindenkor csak a TÚLÉLÉSRE koncentráló— karrierem stabilitása szempontjából nézve)
És ezeknek
utána reátérek a felvett textusunk másik (2) részére, az Illyés necrológra,
amelyet —J. Attila halálhírére oly
feltűnő hirtelenséggel tüsténkedve írt meg Illyés— és tett közé a „Nyugat”-ban.
Ekkor Illyés
—állítólag— szintén Flóra (pontosabban a feleség-jelölt Flóra asszony)
jelenlétében esett vissza ömagába, és kezdett bele a mea’culpázóan önmarcangoló
KÖNNYEINEK az árasztásába, ama jajveszékeléssel kísért depressziós letargiába.
(De ez a
’37-es nem volt annyira vehemens és hosszantartó, mint az ’56-os, tekintettel
arra, hogy akkortájt még vastagabbak voltak költőnk idegszálai. De azért ez is
a „miserere lacrimo planctus” műfajába tartozónak volt mondható).
Illyésnek
ezekről a szabad’asszociációsan fel-felszakadó, rapszódikus mondatairól —itt is, amint az „’56-osnál” is— meg lehet állapítani: minden logikai,
képzettársító bakugrásai ellenére is
„ … VAN BENNE RENDSZER”.
Valahogy úgy, ahogyan ezt Polonius állapítja meg Hamlettel kapcsolatban.
Ezt a „van
benne rendszer” megjegyzést Poloniusz még azzal egészíti ki:
„Csudálatos,
hogy gyakran az őrültség ELTALÁLJA, mit az értelem s a józan ész nem bírna oly
szerencsésen MEGOLDANI”
/: Úgy érzem,
valahogy így vagyok ezzel én is, ezzel az én írásommal: —ezek a gyakran
beszerkesztetlenül zsúfolt stílusúnak tűnő alárendelő-körmondatok— nálam is
pontosabban célba’találnak, mint
—SOK’MÁS profi’féléknek a hivatalosan elfogadottan „SZABÁLYOS
TANULMÁNYÁBAN” azok a —pozitivista
ok-okozatok mentén araszoló stílusú lépkedéssel érvelő— pofon’egyszerű MONDATOK.
Úgy érzem én
is, hogy: bár szinte őrültségnek tűnik, amit én elkövetek ezzel a „szentségtörő”
tartalmú és formájú írásommal, de azért MÉGIS bizton bízhatom, hogy az én nagyfantáziájú Istenem
segítségével: telibe’találom a törzskönyvezetten LEVÉDETT „SZENT*TEHENÜNK”
szarva*közét és a közeljövőben ki fog derülni ország’világ előtt: „MEZTELEN A
KIRÁLY!”
„Az ÖNVÁD, hogy nem segítettem”-jegyében kavargó tudatalatti
feltörések itt is mind-mind „a nagy-Árulás” körül örvénylettek. Mindenesetre
ezek a ’37-esek nem voltak annyira „négykézlábra mászósan” teátrálisak,
minthogy ezeket a tudatalatti mélységeket elejétől a végéig —az akkor még csak jövendőbeli Flóra
asszonynak az ölébe hajtott fejével—
zokogta felszínre.
Ezenközben Flóra a férj-jelöltje haját simogatva, csitítgatta,
valahogy ilyesformán: Nyugodj meg drágám! Gondolj arra, hogy „ezeknek utána”
most már zöld utat kaphatunk a „szerelmi háromszög” okozta bonyodalmak
felszámolásához. Immáron leegyszerűsödtek a képmutatásunkból keletkezett
képleteink három*ismeretlenesből kétismeretlenes egyenletre. Minthogy „ezek
után” már teljes szerelmi gőzzel vehetünk irányt a felhőtlenül boldog családi
élet felé ... ad astra!
A felforrósodott Gyula idegeit azonban nem tudták ezek a jéghideg
sandaságok egykönnyen lehűteni. —A túlzott lelkiismeret furdalkózásra amúgy is
hajlamos Gyuszi— továbbra is csak hajtotta
a magáét... ami most kivételesen a kegyetlenül őszinte vallomás’kényszerek
újabb-újabb feltörésében jelentkezett.
„Nem az vagyok kedvesem, akit látsz rajtam”, „valakit rám bíztak,
akit elárultam”, mert „Atyjafiáért számot ad a testvér”
Véget kell vetnünk annak a kétszínű játszmának, amivel oly
eredménytelenül próbáltuk félrevezetni Attila oly élesen fürkésző tekintetét a
kettőnk kapcsolatát illetően... de most már úgyis késő ... utolsó percig
átlátott Rajtunk, hiába is hitegettük, hogy nincs köztünk semmi. Hazudtunk…
hazudtam, mint mindig egész életemben.
Tudom jól, hogy —más szempontból nézve— vér tapad a kezemhez:
hulla van a „költőfejedelmünk” pincéjében…
Pl. azáltal is, hogy e nyilvánvalóan zseni költő többszörös
félretaszigálásával, ohne’zseni gátlástalansággal toltam magamat Őelébe, és
—zsinórban egymás után zsebeltem be a BAUMGATREN-díjakat 1931 és ’36 között
háromszor.
(Amiképpen a kommunista redszerben is a „Kossuthokat”
szintén háromszor vette át az árulásért kapott júdáspénzt. —Megj. tőlem)
De te jobban
megérdemelted ezeket az „érdem-pénzeket”, mint az az önsorsrontásra felesküdött
szegénylegény —próbálta Flóra csitítani a párját turbékoló hangfekvésben
érvelve.
De Illyés csak hajtotta a
magáét:
Attól a
sorstársamtól, barátomtól vettem el a továbbéléshez szükséges levegőt, akiről
jól tudtam, hogy zseniálisabb nálam,
hogy kiszolgáltatottabb érzékenységű idegrendszerrel és mostohább
körülményekkel rendelkezik nálam, hogy „ÉRDEMESEBB MŰVÉSZ” volt mint én.
Már csak azért
is rászorultabb lett volna ezekre a pengő*forintokra, minthogy én —az elegáns
fazonú— könnyed tónusban énekelhettem a korabeli slágert: „Havi kétszáz pengő
fixszel az ember könnyen viccel”
Ez a
háromszorosan árulkodó Júdás*pénzem (ez a „Baumgarten”) azért is nyomja duplán
a lelkem, hiszen ekkorra én már felkapaszkodtam a „birtokon belüliek” közé: a
„Nyugat” berkeibe.
Egy
korszakalkotóan jelentős költővel szemben azért is volt égbekiáltó
igazságtalanság (gazság) ez az Őelébe’tolakodásom, mert nagyon is jól tudtam,
hogy az 1927-ben elhunyt Baumgarten Ferenc úgy rendelkezett végrendeletileg:
Olyan írókat támogassanak az alapítványából, „Akik MEG NEM ALKUVÓ MAGATARTÁSUK
MIATT ANYAGIAKBAN szűkölködnek”
Hogy morálisan és anyagiakban mennyire nem tartozhattam ezen írók
közé, azt az azidőtájt írt (lelkiismeret’furdalkózós) vers’sorom is
igazolhatja:
„Most hogy karok, ajtók nyílnak már felém s nevemen szólítanak:
FÉLVE nézek körém, s HALLGATOM SZÍVEMET: OLY ÁRULÓN DOBOG”
Rémálmaim közt felkavarodik néha, hogy penész’zöld SÁRGA irígyen
rügyező mirígy*szavakkal kezeltem le Attila barátomat 1932-ben, a Nyugatban
megjelent „Külvárosi éj” verskötetet ismertető kritikámban.
A lefojtott irígységtől megkeményedett tollammal, illetve
bunkómmal igyekeztem vállon- és fejbe veregetni és víz alá nyomkodni ennek a
költőnek a természetes evidenciával feltörő nagyszerűségét, amelyről már a
kövek is kiáltottak... csak én finnyáskodtam, illetve az általam történő alpári
HANG*ÜTÉST, mint paradigmát követő
„Nyugat” mamelukjai.
Az történt ugyanis,
hogy ez a Nyugat” vagy a további
ELHALLGATÁSSAL fojtogatta a levegőtlenségtől egyre jobban szenvedőt, vagy pedig
nagy néha —pl. a „Nagyon fáj”-jal kapcsolatban —az én „varázspálcámmal”
megadott HANG*ÜTÉSHEZ hasonszőrűen ebrudalták ki még a „Nyugat” környékéről is
Attilát és így jártak a végére. (Mert, most így utólag nézve, úgy látom hogy
ezek a J. Attiláról író lelketlen recenzorok még rátettek egy-két szívlapáttal
az én 1932-ben elhangzott —közismerten „melegszívű”— J. Attila hang’ütésemre .
Ebben az én
hírhedt (1932-es) kritikámban, többek között, az alábbi vállon- és fejbe
veregetős mondataimmal nyomkodtam vissza a levegőtlenségbe („ahonnan jött...”)
ezt a szerencsétlen, levegőért kiáltozó atyámfiát. (Noha tudtam, hogy: Ábel óta
„Atyjafiáért számot kell adnia a testvérnek”)
Íme ideidézek
egyet-kettőt ezen a „bűn’jelesen” farizeuskodó soraim közül, amelyek
rokonlelkűek az „Írástudók árulása” néven összefoglalható ismérvekkel:
„ J. Attila
legtöbb versén azzal az érzéssel tűnődik el az olvasó, hogy A KÖVETKEZŐ
KÖLTEMÉNY BIZONNYAL NAGYSZERŰ LESZ ... Túlsokat markolsz, KEVEST FOGSZ”
„Mindezekből következik, hogy József Attila még NEM TISZTULT LE... az egymástól
elütő DARABOK még KAVAROGNAK, mint az ős káosz: de AZ EGYES ELEMEK MÁR
CSO-MÓ-SODNAK”
A következőkben
még azt a verset igyekeztem „kifigurázni”, amelyet —tudtom szerint— J. Attila
legjobban szeretett: a „Holt vidék”-et. Amelynek az utolsó versszakait olyan
oda nem illőn-otromba forradalmiaskodásnak tartottam, mintha Petőfi a „Reszket
a bokor …” végefelére olyan sorokat akasztott volna oda, hogy: „Akasszátok fel
a királyokat!”
A nyakló
nélküli „agyonjutalmazásim” mellett ezeket a lesipuskásan hatást vadászó
soraimat szégyellem a legjobban. Örökre, immáron levezekelhetetlenül...
Ott akkor a halálhíre
pillanatában „… a könny végig folyt az arcomon… az ÖNVÁD, hogy nem segítettem”,
hanem inkább visszanyomkodtam a levegőtlenségbe, ahelyett, hogy egyengettem
volna az elismertség felé vezető útját. Azzal a barátommal tettem ezt, aki egy
pár éve még így lelkesedett a kettőnk által felvállalt forradalmi ügyért:
„Minket Gyuszi szeretni kell s engem tán jobban, láthatóbban… Mi föld
vagyunk...”
De én
megtagadtam őt „háromszor” is, most ezzel a háromszorosan túlhangsúlyozott,
álszent SÍRÁSOMMAL, azelőtt meg a „neki járó” „hároszoros” díjaim szemrebbenés
nélküli átvételével.
Azzal, hogy
„megöltem Ábelt”: megöltem magamat (a lelkemet)
„Isten, aki
mondják, fűben, vízben, fában bújkálsz” segíts vissza magamba, hogy
megtalálhassam újra magamban a lelkem.
Nem segítettem
azon, aki ilyen összetörten kiáltott fel (mielőtt feláldozta volna magát):
„Bánat szedi szét eszemet, ha megtudom, mire jutottam... várhattam volna még
tíz évet” —zokogja fuldokló hangon a „Talán eltűnök hirtelen…” c. versében.
Mindeközben
—az asszony jelölt Flóra— folyamatosan simogatta a szégyentől vörösen lángoló
lángész férj-jelöltjének a fejét, és —jó’féle pszichológus módján— biztatta: „Csak buzogj vér, csak buzogj!”,
attól megkönnyebbülsz. Könnyeid árja kimossa lelkedből a rárakódott salakot.
Különben is
—turbékolta búgó hangon— ha már túljutsz ezen a mea’culpázós krízisen, akkor
majd új életet kezdhetünk (immáron KETTESBEN: megszabadulván attól a rivális
harmadiktól) a sikeres pályafutásod még magasabbra emelkedésének a biztos
reményében...
És íme —e
sima’hangon vígasztaló érvek hatására— kezdett kitisztulni a ködös égbolt
Illyés feje körül és visszatért az a régi, szemfülesen szuperáló ESZE, amellyel
rögvest konstatálta is: mehet tovább minden a régi, jól kitaposott
kerékvágásban —az immáron J. Attilától
megtisztított, akadály-mentesített (könnyeim terhétől megkönnyebbedett)— széles úton... ad*astra.
Bp. 2005. december Makray Imre