ELLENVÉLEMÉNYEIM az ILLYÉS-versek költői értékéről

 

/:a *"Bartók", a *"Haza, a magasban", az *"Egy mondat a zsarnokságról", a *"Nem menekülhetsz", *"A reformáció genfi emlékműve előtt", a *"Két kéz", a *"Séta az árnyékommal" és a *"Bátrabb igazságokért" című verseiről:/

 

 

Illyés, Párizsból történő hazaköltözése után, hamarosan rájött: ahhoz hogy a nép szellemi (vagy irodalmi) Vezére lehessen, a legrövidebb út (eszköz) az, hogy meg kell szereznie azt a magasrangú státuszt, amit abban az időben a "KÖLTŐ" név jelentett.

Ehhez először is be kellett bizonyítania: tud verseket csinálni, ráadásul olyanokat, amelyek a kor "divatjának" megfelelő formában tudják venni az akadályokat, azaz meg tudnak felelni egy afféle "népies"-atléta imázsának. Ezen költői szerep —amolyan még betöltetlen HELYIÉRTÉK*posztként— szinte ott vibrál, ott lóg a levegőben, csak fel kell nyúlni érte, s viszonylag könnyűszerrel meg lehet ragadni az "isten*lábát". Az ágaskodáshoz minden esély*adottsága megvolt Illyésnek: "Ki, ha nem Ő?", aki amolyan virtigli "nép'fi és puszta'fi" egyben… plusz tarsolyában még ott a párizsi levegő, kisujjában annak minden csíziója )

Amiképpen a limonádé-ízű amerikai filmekben a magasra jutott milliomos (időnként, ha erre a hatásvadászat céljából jó alkalom kínálkozott), fel szerette emlegetni, hogy ő cipő-pucolóként kezdte, mint alsó'osztálybeli, azonképpen Illyés is  —ez a csúcs*élvezetet jelentő "költőfejedelmi" rangra kapaszkodni kész népfi— ha a nimbuszoltságát tovább fokozni akaró érdeke úgy kívánta—  el-elsütögette, hogy: "Alacsony sorból jöttem én" (ami valójában egy kissé csalfinta "dicsekvés" volt, hiszen egy uradalmi gépész státusz ténylegesen (relatíve) nem is volt olyan "alacsony" abban a szegényparaszti környezetben)

Valahogy az a Karinthy poén jut az ember eszébe, ahogyan az író úgy teszi fel a kérdést valakinek  —mondjuk egy olyan Illyés-félének— akiről tudja, hogy amolyan sutyiban "büszke" valamijére: "No, és Ön mire SZERÉNY?"... S a válasz: "Alacsony sorból jöttem én". Ezt az olcsó'szövésű "osztály öntudatot" később maga (a köpönyeg és szóforgatásra mindig kész) Illyés leplezi le, mondván: "Azt, hogy a NÉP FIA VAGY, igazolnod, sejh, ma nem azzal Kellene: honnan jössz –azzal, ECSÉM: hova mész!"

 

Illyés, mint ilyen "ajánló'levéllel" rendelkező —ezen Helyiérték-poszt betöltésére— előbbrevalónak tarthatja magát bárkivel szemben, mert nála autentikusabban kandidáló Valakit úgysem találhatnak erre a —megalkuvást, féligazságos mellébeszélést nem tűrően SZÓKIMONDÓ— váteszi posztra. Annál is inkább pótolhatatlannak tünt, mivelhogy őnála hitelesebben senki sem dicsekedhet azzal, hogy Ő nem akárki'fia'borja: "KÉTKEZIEK FIA VAGYOK, megvetek minden HAZUGOT. Közelről ismerem a zord munkás arcokon a mosolyt" —hangsúlyozta ekkortájt is, (de méginkább a későbbi időkben, amikor a kádEr'politikában a "kétkezi munkás"-származat kézzelfogható haszonnal járt együtt).

És ekkor ugrik be (ebbe a már-már lefutott játszmának vélt nagy'totál ambiciójú Illyés-képbe)

egy "zavarókörülmény":

József ATTILA dacosan-vad, hetyke képe, azzal a "beköszöntővel", hogy:

 

- "Ó, jaj, MI IGAZÁN TISZTÁK VAGYUNK, nekünk nyisson ajtót A REMÉNYSÉG!"

- "hejh burzsoá! hejh proletár! – én, József Attila, itt vagyok!"

- "Nem én kiáltok, a föld dübörög... Légy egy fűszálon pici él..."

 

Ezen —a tiszta és bátor poéta*próféta hangütésen— rögtön érezni lehetett, hogy itt egy életre-halálra'menően elkötelezett Valaki, azaz: KÖLTŐ jelent meg a láthatáron... Olyan Valaki, aki a (vers)'szavakhoz való hűségben fog élni-halni mindhalálig.

Szemben azzal a hatásvadászóan eltúlzó, papíros'szagú dikciózással élő, Illyés nevezetű népfivel, aki ugyanezidőtájt pl. ekképpen "népnevébenkedik", amolyan  —semmire sem kötelezően ígéretes— feltételes módban: "Dózsa György ?...? "MINTHA haraptam VOLNA belőle... KÖPÉSEM vitriol, Ha isten segít, meglátHATjátok még fekete marását"

Nos ez a "MEGLÁTHATJÁTOK MÉG... indítású" (forradalmi hangmagasságú) dikciózás, ez a hiteltelenséget árasztó "mámor'mímelés" már itt-most ebben az ostobán fellengős "koholt képben" tetten'érhetően is pontosan prognosztizálta, hogy ez a "fekete'marás" —ez az ÍGÉRETES: népért kiálló, bátor hangütésű életvitel— soha sem lesz valós életformája ennek a (a születetten óvatos'duhaj) népfinek, soha sem lesz az ő költői-"kenyere", hanem ennek a hang*ÜTÉS-odacsapásnak csak a "népnevébenkedőre-simított", hangfogózott változatát fogja lerakni a költészet asztalára. (A Horthy,- a Rákosi és a Kádár rendszerben egyaránt).

Közben személyesen is megismerkedik J. Attilával. Kezdetben úgy nézett ki, hogy —mint két hasonló küldetéstudattól hajtott sorstárs-barát ("az utca és a föld fia")— "egy cipőben fognak járni", "egy tálból fognak cseresnyézni", és hogy hasonló kemény elszántsággal fognak "NEM-et mondani a rendre". ("Minket Gyuszi szeretni kell s engem tán jobban s láthatóbban" —lelkesedik Attila még ezidőtájt.)

Ámbátor ha mélyebben a szemébe néz, már ekkor kiderült volna: egy olyan költő-baráttal áll szemben, aki újra meg újra "HŰTLEN LESZ A SZAVAKHOZ" (s akihez ezért a versszavak is hűtlenek lesznek). Nem látta még át, hogy ez a "Gyuszi" valójában egy sunyi nyuszi, egy lepattanásra mindig résen álló, szava'szegő, TAKTIKÁZÓ ember;

... Kiderült volna: Olyan költővel áll szemben, aki szószerint is szembe fog állni vele és ott fogja "áztatni", ahol csak lehet, és úgy fogja víz alá nyomkodni, ahogy csak tudja;  aki nemcsak az oldott, baráti beszélgetéseknél, hanem még a versírás szerelmi lázában is a mindenáronvaló TÚLÉLÉSRE koncentrál, illetve spekulál, ezért aztán az "istenülést", a MÁMORT nemcsak a barátságban, de a versben is CSAK MÍMELI. (magyarán: amolyan simlis gyerek).

Illyés (amiképpen a barátságban azonképpen a vers'írásban is) azért félt az érzelmeit kimutatni, mert az KISZOLGÁLTATOTTÁ tesz. Olyan "nagy lírikusunk" Ő, aki azért  FÉLT ÉN'magát KITAKARNI, mert vastagon volt TAKARGATNIVALÓJA. Ő nem "szerette magát megmutatni, hogy látva lássák…" Olyan "LÍRIKUS" volt ő, aki úgy félt az ŐSZINTESÉGTŐL, mint ördög a tűztől. (Ezt a "fenntartásosan" közeledő- és fenntartó modort a Németh "Lacival" való barátságban is végig működtette)

"Tarisznya'hitű" érdeke ugyanezen oknál fogva tolta el magától oly elérhetetlen messzeségbe a METAFIZIKÁT: azért nem tudott őszintén feloldódni, szeretni, amiért HINNI sem tudott, hiszen az is KISZOLGÁLTATOTTÁ teszi azt a "költőt", aki a minden'ÁRON'való TÚLÉLÉSRE és SIKERRE pályázik. Ezért tért át (a korábbi forradalmi-utópiás hitéről)  a Tarisznya'HITRE, és lett olyanná, aki a racionál'realizmusa miatt (a túl óvatosra duzzadt ESZÉBEN való hite MIATT)vesztette el a képességét arra, hogy gyermeki odaadással tudjon ráCSODÁLKOZNI a dolgokra. Pedig hát a "csodálkozás" a művészet kezdete (…és "végzete", ahogy Attila írta: "Én ámulok, hogy elmúlok")

S mindezen  "lírai adottságai" révén szinte akaratlanul is, (még versírás közben is) "ELTAKARTA MAGÁT AZ ESZÉVEL", abbeli félelmében, hogy kitudódik: ki is ő valójában. (és akkor vége az egyre meredekebb ívfénnyel induló —s a későbbiekban is folyvást fennen ragyogó— karriernek).

Ezt az ÁRULÁSRA MINDIG HAJLAMOS SUNYI TEKINTETET —egy-egy őszintén lelkiismeret*furdalkózó rohamában— már az ekkoriban írt versei egyikében-másikában is felemlegeti. (Amely "taruffe"-i trükköt  —ezt a fejét öklöző meakulpázást, ezt a hatásvadászóan-eltúlzó technikát a későbbiekben még többször is fogja alkalmazni). Pl. az egyik korai a versében így ír, amidőn a kedvesével beszélget: "NEM AZ VAGYOK, akit kedvesem, LÁTSZ rajtam! Ki itt áll: talpig ÁLARCBA takartan... Valamit rámbíztak, amit ELÁRULTAM... Fiatal arcomat SZOLGA-mosolygásba rejtettem s ráégett, ráfagyott e LÁRVA... s hallgatom szívemet: oly ÁRULÓN dobog"

Illyésnek —ezen kétszínűségre valló szinészkedése miatt— oly' hamisan csengő hangütéseivel szemben J. Attila vers'szavai első perctől "arról árulkodnak", hogy itt egy olyan "véres, igaz életű" költő-szinészről van szó, aki egész életén át halálos komolyan fogja venni az eljátszandó szerepét, melynek a címe: "a HŰSÉG" (az a  bizonyos Csokonai, Petőfi, Vajda-féle "karakán magyar" fajtából való).

Ez a (vers)szavakhoz való HŰSÉG (ez a Szavak-Tettek egységének a FORMA-TARTALOM szerves egységében megnyilvánuló) HITELESSÉGE az, aminek a teljes hiánya teszi oly mesterkéltté, oly szándékolttá, oly gusztustalanná ennek a kalkuláns Illyésnek minden versbéli GESZTUSÁT. (Ezen fellengős mámor'mímelései teszik oly hiteltelenné a legpátoszosabb DIKCIÓIT, hitvallásait).

Minthogy ezek valójában NEM EGY ÁTÉLT ÉLMÉNYNEK AZ ŐSZINTE, FELTÉTEL NÉLKÜLI ön(ÉN)kifejezéssel HITELESÍTETT VALLOMÁSAI, hanem valamilyen KIAGYALT ÖTLETÉNEK (mint TÁRGYNAK) —vers'stilisztikai eszközökkel történő— ILLUSZTRÁCIÓI.

***

A félreértések elkerülése végett kijelenthetem: én nem Illyéssel, mint kitűnő prózaíróval, hanem az "Illyés, mint költő (sőt költőfejedelem)"-TÉVHITTEL szemben fejtem ki ellenvéleményeimet.

 

Illyés elsősorban POLITIKUSI (taktikusi) ALKAT volt, kora ifjúságától kezdve. Emellett kiváló esszé-írói képességekkel (átlagon felüli szociográfiai ismeretekkel) felvértezett KÖZÍRÓNAK számított eleitől fogva.

Elévülhetetlen érdeme az, hogy ezen adottságait mindig magas hőfokon működtette a nemzet érdekében azáltal, hogy A MAGYARSÁG SORSKÉRDÉSEIT —a legagresszívebb és legalantasabb "internacionalista" években is— felszínen tartotta. S azért, —hogy ezáltal a nemzeti érzésű értelmiségben TARTOTTA LELKET— Őt AZ UTÓKOR HÁLÁJA ILLETI.

 

Ennek a küldetéstudattal vállalt magatartásnak és az ezek jegyében produkált szépprózai alkotásainak az elismerése AZONBAN EGYÁLTALÁN NEM JELENTI AZT, hogy  —csupán azért, mert verseket is tudott csinálni— egy füst alatt "KÖLTŐNEK" is kineveztessék. (Már csak azért sem, mert Magyarországon, évszázadokon átívelve, a "költő" nevezet —törvénybe ugyan nem foglaltan, de— nemzeti közmegegyezésen alapulva: "SZENT Dalnokot" jelentett).

 

És mit ad isten... bekövetkezett egy korszakalkotó hosszúságúra elnyúló "CSÚSZTATÁS"... ILLYÉSRŐL,

(erről a híveinek babonázott szemében nemcsak talpraesetten kétágúnak, de sokoldalúnak mondható láng*ÉSZRŐL),  erről a nemcsak PRÓZÁT, hanem DRÁMÁKAT is CSINÁLNI KÉSZSÉGES MINDENTUDÓRÓL.

Vagyis (ezen "poli'képességektől-sziporkázó" érdemei miatti elfogultságtól, ezen hálaérzettől vezettetvén)—  RÁADÁSKÉPPEN  ("népies" közfelkiáltással) —"költői kérdésként" kimondatott: MIÉRT IS NE LEHETNE Ő (nem csak EPIKÁT, DRÁMÁT, hanem) VERSET IS CSINÁLNI KÉSZ TUDOR, azaz halhatatlan KÖLTŐ ??? ez a különben is: született "költőfejedelmi"-véna.

(Mert "Ha már lúd, legyen kövér!" —hitvallották ezek az Illyés tehetségének a HATÁS-KÖRÉT túlterjeszteni kész, ezek az Illyés-szekerét az égig tologatni kész felesküdött KRITIKUSAI). Úgy gondolták, hogy AKI VERSET TUD CSINÁLNI (AKINEK AZ ISTEN HIVATALT ADOTT), eszet is ád hozzá, vagyis az idővel egyben KÖLTŐ névre is avanzsálhat és valódi költővé is kinőheti magát, hisz' megvan hozzá a magához való ESZE.

 

Ez  —hogy ugyanis Ő egy "KORSZAKALKOTÓAN NAGY KÖLTŐ" lett volna, (azaz, hogy a vers'csinálmányai valódi költeményeknek lennének nevezhetőek)— egy akkora korszakalkotó CSÚSZTATÁS, SZEMFÉNYVESZTÉS, amely nem más, mint: az Illyés zseniális utánzóképességének (amely által egy versnek a KÖLTEMÉNY-LÁTSZATÁT tudta kölcsönözni), valamint a porhintéstől elvakult híveinek a KÖZÖS PRODUKTUMA.

***

Illyés annyiban volt "népe lelkének a megszólaltatója", hogy —(miként az óvatos, szolgalelkű, tarisznya'hitű tömeg'ember)— Ő sem ÁLLT KI soha népe legbátrabbjai mellé, (ő sem szállt soha SZEMBE A KÖRÜLMÉNYEK HATALMÁVAL, Hatalmasaival).

"Testem e nép, e táj". Ők némák, tehetetlenek. Én nem szakadhatok el tőlük, annyira egy vagyok velük: tükörképük vagyok. Most is pl. —írja a harmincas évek végefelé— ahogy egyre katasztrófálisabban sodródik az ország a nemzet'pusztító háború felé: "Nem lehet szólnom, cselekednem". "Mert indulat már rég nincs e szívben, csupán alázat s SZOLGA-BÖLCSESÉG ... békés vagyok, engedelmes... NEM ÍTÉLEM, CSAK NÉZEM A VILÁGOT... hallgatag csak FÉLREÁLLOK".

Olyan —folytathatta volna így is— utóbegyulladásos "Fáklyláng"-vátesze vagyok az én népemnek, aki csak népemmel együtt tudok mozdulni: Amíg ő "talpra nem áll, hogy felnövesszen" engem, addig én is csak "elfűrészelt óriásként" ülök a fenekemen. Ha aztán ez a passzív (birka'türelmű) nyájtömeg'szerű sodródás eléri a szakadék szélét —népemmel egy húron pendülve— én is rázendítek a fatalista refrénre: "… lesz, ami lesz…":

"Forr a jövő, TÁN kiforrja végre,

mit isten belÉgondolt e népbe."

"…lesz, ami lesz…"

Illyés olyan "költőfejedelme" volt népének, aki SOSEM BÍRÁLTA népe legrosszabb tulajdonságait: a gyáván meghúnnyászkodó SZOLGA-LELKŰSÉGET. Vajon miért...? Mert —amint írja magáról— én is "ONNAN JÖTTEM... Fiatal arcomat SZOLGA-MOSOLYGÁSBA rejtettem"

NEM BÍRÁLTA a háborúba sodródás idején a népnek —a saját sötét*jövőjével szembeni— fásult (kollaboráns) PASSZÍV BELENYUGVÁSÁT, de ugyanígy később —a "vídám barakkos" szolgaság földjén (a húsos fazekak körül elégedetten elüldögélő)—  Kádár-népét sem bírálta.

 

A magyar költők legjobbjai a "BIRÁLÓ HAZASZERETET" jegyében szerették népüket. Kölcsey pl. azt írja: "járom rátok, gyáva népek…"; Ady: "Ez a hőkölő harcok népe S mosti LAPULÁSA is rávall… "Betyár urai így nevelték, Nem rug vissza, csak búsan átkoz… S ha nehányan nem kiáltoznánk, Azt se tudná, hogy őt pofozzák"; J. Attila: "a summás sárgul, mint az asztag, de KÖVETELNI nem serény... magával kötve, mint a kéve SUNYÍT vagy parancsot követ; De "Én nem fogom be pörös számat... Szabad ésszel nem adom ocsmány módon a SZOLGA OSTOBÁT... Sziszegve se SZOLGÁLOK…"

 

Nem. Illyés nem bírálta sem a népe sem a maga "gyáva hazaszeretetét", hanem mindig —fontolva haladó óvatos duhajként— átbekkelte, KIVÁRTA azt az időszakot, AMIKOR A DOLGOK "MAGUKTÓL" KEDVEZŐBBRE FORDULNAK. (Ekkor aztán —mint az a laposan kúszó, gyáva ember'tipusnál szokott lenni—  elsőként bújt elő a "sunyiból"). Illyésből, az utórobbanásos fáklya'vívőből is ekkor tört fel a lángolás: legnagyobb hanggal Ő szavalt arról, hogy milyenek is voltak azok a —Bajcsy-Zsilinszkyhez hasonló bátorságú embert— kívánó, embert'próbálóan nehéz idők... —lásd pl. a "BARTÓK" című szónoklatának azt a hirhedt frázis'durranását, hogy: "Mert olyanokat éltÜNK meg... Picasso kétorrú... amit MI elviseltÜNK...".

Mert'hiszen mit ajánlott ő magának és népének ama vésztjóslóan diktatúrásodó történelmi időkben: pl. a harmincas évek vége felé ??? — a "HALLGATÁST", vagyis a "Vétkesek közti cinkosságot jelentő NÉMASÁGOT"

"Néma vagyok... hazugság vagyok". És bár népem jajong, hogy érte is jajongjak... ajkam összeszorul... tudom, csak bajt okozhat" —mea'culpázik ezekben az egyre viharosabbá sötétülő időkben. És mit ajánl —az őreá, mint népe felkent vezérére FÖLNÉZŐ— népének ezekben a nemzet'pusztító háborúra kardcsörtető időkben (pl. a "HAZA, A MAGASBAN" c. verse írásának a tájékán). A JÖVŐ alakítása terén reáháruló költői felelősségét "ÁTPASSZOLJA AZ ISTENRE", és úgy  fogalmaz, mint egy sunyi fatalista: (mint egy háza előtt pipázó muzulmán, aki  —midőn kar'mutogatással figyelmeztetik: ég a szomszéd háza—  csak pök egyet a flaszterra és legyint: Ha Allah úgy akarja, majd lesz "valahogy")

A "költőfejedelmi" Illyés is valahogy ilyeténképpen suvasztja el magában a felelősséget: ("lesz, ami lesz"):

 

"FORR A JÖVŐ, TÁN KIFORRJA VÉGRE, MIT iSTEN BELÉGONDOLT E NÉPBE"

 

(És itt akaratlanul is beugrik egy összehasonlítási kép Illyés és J. Attila költői (morális) kvalitását illetően. J. Attila ugyanis így ír "erről a témáról":

"Viszi a ködöt az idő s AZ IDŐT MI HOZTUK MAGUNKKAL, hoztuk HARCUNKKAL... Vers eredj ... a tömeggel együtt majd fölszállsz!…")

 

Visszatérve a "NAGY CSÚSZTATÁSRA", amelynek során Illyésből, —ebből a földközelben viszonylag hatékonyan araszolni tudó prózaíróból— szárnyaló poétát sztároltak ezek az Illyés szekerét égbetologatni nem rest kritikusai. (Belebeszélvén a zseniális poéta*bornyút szent'tehenük hasába)

 

Pedig e két dolgot:

—a vállán tarisznya'hittel ARASZOLÓ reálpolitukust:

(a mindenkori konstellációkat éberen figyelő és azokban szemfülesen eligazodni tudó),  próza-ÍRÓI adottságot,

—és (a taktikázó körbetekintgetéstől MENTES, szeizmográf érzékenységű) szárnyas'lelkű KÖLTŐI tálentumot, mint olyat...

élesen EL KELL VÁLASZTANI egymástól, mert egyik speciális "jó*képességből" abszolúte nem következik másik specifikumhoz szükségeltetett "jó*képesség".

Mint ahogy abból sem, ha valaki mondjuk kiváló marós-esztergályos lévén, —ebből következően, afféle kegyes csúsztatással— alkalmasnak tarthatná magát, vagy tarthatná őt a környezete pl. egy gyémánt darabnak **briliáns ékkővé történő csiszolására. Egy állatorvos is operál, meg egy agysebész is... de a kettő közti specifikum összemérhetetlenül más: Ég és Föld.

A magát költőnek tartó Illyés (ez a valójában tarisznya'hitű, sült'realistának mondható közíró) azt hitvallotta: "Egyszerű a világ..." –csak annyi— ".. amit KÉT SZEMED LÁT".

Arany meg ezzel szemben azt, hogy nem a szemmel látható "VALÓ hát: annak ÉGI MÁSSA lesz, amitől függ az ének varázsa... IDEA: eszme. Nem szó, nem modor": Ez a kétfajta világnézet: Ég és Föld...

Az Illyés által csinált (kiagyalt) rossz verseket —közírói érdemeiből fakadó tekintélyétől elkápráztatva— a kritikusai jó költeményeknek látták. (vagy LÁTTATTÁK a lelkes, ámbátor színvaknak és botfülűnek mutatkozó híveinek a táborával).

***

Az igaz költemény írása teljes embert, testestől-lelkestől igaz ERKÖLCSŰ (a meg nem alkuvó HŰSÉGET hirdető versszavaihoz életre-halálra elkötelezett) embert kíván: olyat, aki Abszolút (vagyis feltétel nélkülien) bátor-őszinteségű ÖN(én)kifejezésre képes.

Az igaz költeményben nem lehet egy jottányit sem TAKTIKÁZNI (Valamilyen napi politikai- vagy öncél érdekében ide-oda csúsztatni, mellébeszélni a féligazságokat...)

 

A rendszer urai úgy gondolkoztak Illyés költői ambícióival kapcsolatban, hogy: egy ilyen országosan tekintélyesnek számító ember —ha "költő"— egy'fene a jó'dolgát... (számunkra ebben nincs semmi vészterhes). Ha azonban POLITIKUSI AMBICIÓKKAL  (kisugárzással) is tényező akar lenni a "népies" értelmiség szemében, az már veszélyes "nagyságrendű ketyegő bomba" lenne a mi nyugalmas biztonságunkkal szemben. Ezért aztán akkor tesszük helyesen, ha (különböző jutalom'díjakkal) egyre feljebb-feljebb buktatjuk egészen a "költőfejedelmi" nimbuszoltságig bezárólag.

 

De Illyés ugyanakkor lelke mélyén sosem adta fel az ifjúkori "népvezérkedő" álmait, amikor is még ekképpen petőfieskedve hőbörgött:

Képzelem, hogy állok BÁTRAN fölinduló DAGÁLY TETEJÉBEN... magas KÜLDETÉSBEN"

"Mozdul a föld, törve-zúzva... megindul nemsokára. LÉPJETEK A HITE-BÁTOR ÉNEKES NYOMÁBA!")

Legszívesebben egy seggel két lovat szeretett volna megülni: a szárnyas Pegazust is, meg a bársony*nyerges polit'Hatalom lovát is. Ezt a diabolikus tervet azonban meghiúsította a Múzsa istennő: "Birtokon belülre" (a kultúr'POLITIKAI-HATALOM közelébe) kerülhetett ugyan a nagy esze jóvoltából, de ugyanez a vérbeli TAKTIKÁZÓ ESZE megakadályozta abban, hogy —ne csak versíró, hanem — KÖLTŐ IS LEHESSEN EGYBEN.

Illyés számára a "KÖLTŐ"-nevezet  —hasonszőrűen a szintén politikusi-taktikusi lelkialkatú CSOÓRI "költőhöz"— csak "FÜGEFALEVÉL" volt, amellyel —egy egész életen át— jól el tudta takarni fizimiskájának azt a lényeges pontját, ahol a politikusi-Hatalom'vágy székelt.

Illyés időközben úgy gondolta, hogy kifizetődőbb (VESZÉLYTELENEBB) lesz az a számára, ha (a konkrét —Miniszteriális, Politikusi— Hivatal terheinek az elvállalása helyett) visszahúzódik a MÁSOD'VONALBELI hatalmi munkakör védfalai mögé. Amely rejtekhelyről (mint bennfentes "udvari költő") —Aczél jobbkezeként— még hatékonyabban lesz képes mozgatni a kultúr'POLITIKAI szálakat (pl. pengetni ama Aczél-féle három "TTT"-s hárfa*húrokat) annál, mintha mondjuk ő lett volna a kultuszminiszter. (És milyen igaza volt...)

Pl.ilyen ELŐRELÁTÓAN-sanda hátsó'gondolat jegyében TOLTA MAGA ELÉ a miniszteri székbe 1946 körül Keresztúry Dezsőt, '56 októberi napjaiban pedig Bibó Istvánt.

(És ennek a SZÁMADÓ'juhász unokának az ő óvatos'duhaj vénájú "költői-esze" a maga szempontjából jól kalkulált. Általában véve is elmondható: hosszúkás élete során —Ő a nagy életbűvész— mindig mindent megúszott szárazon)

Erről a (háttér-intézményszerű) DÖNTNÖKI (hatalmi) bázisról "királyokat" lehetett emelni vagy semmibe dönteni: Folyóirat szerkesztőket, könyvkiadó igazgatókat, kultúr'potentátorokat kinevezni vagy ejteni. Gyakorta ilyesmikről folyhatott a "bisz'basz"-beszégetés pl. az Illyés lakásán: Aczél, Csoóri, Pozsgai, Pomogáts, Juhász Ferenc meghitt társaságában, Flóra-asszony sertepertélésnek a vendéglátói működése közepette.

 

Illyés,  —az egyre inkább nosztalgiává foszló (ámbátor a lelke mélyén még ott lapuló) "kormányzói" szereplésre is gondoló költői attitűdjét—  azzal is akarta érzékeltetni, hogy időnként oly szívesen viselte "költő*FEJEDELMI" fején, azt a hajó*KORMÁNYOSI (fekete simléderes, vasmacska*horgony-emblémás)) fehér sapkát, amit állítólag Zilahytól kapott megtiszteltetésképpen...

Itt-ott olykor "Árpádot", a Fejedelmet, mint afféle "juhászt" aposztrofálja ő mint juhász-ivadék (Árpád "mint juhász, aki minden ürüt ismer"). Vagy "Zrinyi, a költő"-t (mint "a magyarok seregtelen vezérét") szedve versbe  sugalmazza (célozgatja) azt, mintha még mindig valami halvány fő'politikusi (fejedelmi, népvezéri) ambíciókat is rejtegetne a mellényzsebében.

Erre utal pl. az az önmegszólító vers sora is, hogy: "JUHÁSZ VAGY, most tereld a nyájad, jó akol alá hazádat", hisz' amolyan vezér féle is lennél nemdebár: akire "FÖLNÉZ ... az alja-nép: szavamat mondja a tömzsi kún… a szikár jász kubikos, a hű székely"

 

***

Az 1928-ban megjelent "Nehéz föld" c. kötet idején még úgy nézett ki, hogy "Attila és Gyuszi" együtt fognak tudni menetelni az egyre meredekebbé való "keskeny úton" De már ekkor s kiütközött a kettejük művészete közti színvonalbeli különbség.

J. Attila képtelen lett volna ilyen "koholt képekkel" kistafírungozott, képtelenül ostoba vers soroknak a megírására, hogy pl.: "Szűzi tejjel teli bögréje a holdnak, döntsétek fel, úszó felhők, Szomjaznak a holtak". Meg hogy: A szomszédlány... diószemében ÖKREIM bizalma… Anna HÍG KACAGÁSA itatja izmaim"; "ÖKREIM tekintete ÉRLELI A SZÍVEM"

Ezen hatökörködő szóképek fogságából még 1937 tájékán sem volt képes szabadulni. Ekkor —J. Attila halálának az évében- ismét felbukkan amolyan "lelkiismeret*furdalkózó formában ez az ominózus ökör*kép az "Avar" c. versében ekképpen: "orcámon SZÉGYEN...arcom ÖKÖRNYÁL illeti. Letépem, új lebeg előmbe… HABZIK A FÖLD"

Ezen "Ökrös"-szóképek bűvkörében szárnyal a fantáziája még 22 év után is, amennyiben a "KÉT KÉZ" című versében (ama legsötétebb 1950-es évben) újfent szerephez juttatja őket ekképpen: (egy kissé benyalva —az ökrökkel rendelkező gazdag kulákokat a vagyonuk miatt aljasul támadó— "kordivatnak"): Én a "kétkeziek fia":

"Ahogy más az ÖKRÖT,

apámtól e pár ÖKLÖT"    kaptam" útravalóul.

 

(E sorvégi kihegyezett rém*rímben nemcsak az a figyelemreméltóan csodás költői teljesítmény, hogy olyan, amilyen, hanem az is, hogy áthallást mutat a "Munkás ÖKÖL vasÖKÖL, odasújt, ahova köll"-féle korabeli plakát-rigmusok irányába... Illyés, a szemfüles zseni ugyanis semmit sem bízott a véletlenre, a spontán önkifejezés esetlegességére, hanem MINDENT KISZÁMÍTOTT arra gondolván, hogy ezáltal válik majd "HALHATATLANNÁ" a hatalom szemében)

 

Ilyen és ehhez hasonszőrű "koholt képekkel és szeszekkel mámort mímelő" szóvirágokkal van teletűzdelve az a "Nehéz föld" meg a rákövetkező: "Sarjúrendek" c. kötet, amely —mélyrepülésű költői produkciójáért— egymás után rögvest megkapja  az "EZÉRT JÁRÓ" legmagasabb irodalmi díjat. Ezzel a "talajt verdeső költői szárnyalással" egyfelől lekörözi és poros álláson hagyja sorstársát J. Attilát, másfelől pedig ezzel "röpíti be magát" Babits Belső Bugyraiba: Babits Birtokon Belüli Bizalmába. (A "Babits'Bihály"-ra alliterálva...)

 

Ezek után, és az 1932 után bekövetkező (egyre fagyosabbra váló) politikai-légkör-változás nyomán, Illyés köpönyeget fordítva hátat fordít J. Attilának is és a közös "forradalmi" múltjuknak is.

Az ÁRULÁST Illyés "új felismerésként" eufemizálja. Ezt fogalmazza meg az 1932-ben írt ominózus "ars poetikájában" részben a maga számára , részben —a továbbra is az egyre "keskenyebb és meredekebb úton" bandukolni*konok— J. Attilának is adresszálva ilyenféleképpen:

 

Vedd már észre (eszedre) magad, Te örökké "PROTESTÁLÓ" balek:

NEM KÖVET, NEM HÍ SENKI; A KÖLTÉSZET NEM ARRA VALÓ, HOGY ELÁMÍTSD A NÉPET VAGY AKÁR MAGADAT."

"EGYSZERŰ A VILÁG..." —ne komplikáld hát azt, ami csak annyi— "… amit KÉT SZEMED LÁT. Ragyognak a TÁRGYAK. Nyald meg a ceruzád!"

 

S MIKÖZBEN Illyés a "költőfejedelem-jelölt" imígyen megideologizálva (hazabeszélve) kezdi el "befogni pörös száját" és árulja el ifjúsága hitét, ("ó, a szabadságról kezdtem dalba én itt! Szóltam s elnémultam s gyorsan megfordultam... Valamit rámbíztak, amit elárultam...orcámon szégyen. Hol a tavasz, a merészségem?"), AKÖZBEN J. Attila, a volt-barát továbbra is hű marad ifjúsága "UTÓPIÁS" álmaihoz, a HITÉHEZ, vagyis: "a még nem látható dolgok létezéséről való meggyőződéséhez"

Az egyre "tarisznya'hitűbbé" okosodó Illyés pedig kialakít egy —a karrier-SIKER szempontjából— politikailag veszélytelennek számító, s egyben vastag "költő'pénz" kassza-SIKERREL kecsegtető  "versformát": a "TÁRGY-lírázást".

***

 

A harmincas évek politikailag egyre pokolibbá sötétedő világában, ezekben az egyre bátrabb emberi helytállást igénylő, ember'próbáló időkben —amely időkről Radnóti azt írja 1936-os "Járkálj csak halálraítélt" c. versében (erről az egyre hangoskodóbb "ordas eszméktől" terhes világról), hogy: a bensőből vezérelt költőnek továbbra is a MEG'NEM'ALKUVÁS KESKENY ÚTJÁT (a helytállás útját, a SZEMBE'szÓlás, a szembeszÁllás útját —a morális tisztasághoz, a bűntelenséghez mindhalálig való HŰSÉG útját— kell választania.

Radnóti valóságosan, konkrétan nem menekült (nem pedig amolyan Illyés-féle: —"hat-het"-képzős szóval "Nem menekülHETsz" című versbe szavalt—  mea'culpázóan hiteltelen FOGADKOZÁSSAL ).

Radnóti —Illyéssel ellentétben— megalkuvás nélkül őrizte ifjúsága HITÉT és HELYTÁLLT.  J. Attiláról is azt írja: (nem csak versbe-szavalt nagy szavakkal, hanem) szószerint "NEM MENEKÜLT. Meghalt. Igaz is, hova futhat a költő? Nem menekült a DRÁGA ATTILA se, csak NEMET intett folyton A RENDRE."

S miközben J. Attila egyre kilátástalanabb helyzetbe "deklasszálódott", aközben Illyés egyre látványosabban "költőfejedelmesedik": "Szavamat mondja a TÖMZSI kun... a SZIKÁR jász kubikos, a HŰ székely…"

Ezt az egyre "emelkedőbb"-ségét azzal a szofisztikai paradoxonnal poentírozva poénkodja el, hogy —úgymond—

"Nemzetét ma az EMELI FEL, ki súlyával LEROGY"

 

Ami azt jelentette a valóságban, hogy szellemi Vezéri őrhelyéről (amelyre, mint népe IRÁNYT MUTATÓ szellemi vezérére, mint fix pontra "FÖLNÉZHETNE A NÉP") "ELMENEKÜL", elhúzódik A LAPOS SUNYIBA, ahelyett, hogy irányt mutató váteszi SZÓT EMELNE...

Illyés ugyanis olyan (Petőfi szavainak értelmében vett) "hamis próféta"-költő volt, aki (mint Babits írta volt Jónásról) valóban "RÜHELLÉ A PRÓFÉTASÁGOT", olyan tehát, aki az életveszélyessé súlyosodó időkben (vagyis szinte mindenkor) csak a mindenáronvaló TÚLÉLÉSRE koncentrált.

Meg is ÚSZTA szárazon (egy karcolás nélkül) a fasizálódó időket, a német megszállást éppúgy, mint az orosz megszállást, a Rákosi időket, a véreskezű kádári éveket. Mindezt ezzel a taktikusan helyezkedő HALLGATÁSÁVAL, ezzel az "ELMENEKÜLÉSÉVEL", ezzel a "vétkesek közt cinkos NÉMASÁGÁVAL" érte el. Kopoltyúsan lélegző tüdejének azzal a szemfülesen KIVÁRÓS, "váteszi" attitűdjének a sgítségével nem csak hogy MEGÚSZTA, de minden korban elérte egyfolytában azt, hogy agyondíjazták, úgy hogy "költő'pénzben" sosem szenvedett hiányt. Erről a bűvészmutatványról így vall Ő már 1937-ben, J. Attila halálának az évében: "ÚSZTAM a vízen, fönt a fényen, boldogan, hogy FELÜL VAGYOK KÖLTŐI SZINTJÉN A VILÁGNAK, mely alattam békétlen dohog"

 

***

 

Mielőtt a "Bartók"-ra térnék, teszek még egy kis kitérőt "A GENFI REFORMÁCIÓ EMLÉKMŰVE ELŐTT" c. "nagy" verse irányába.

Illyés "nagy" verseinek az egyik titka (trükkje) az, hogy (ügyes ÁTHALLÁSOSSÁGOT sugalló csúsztatással) összemesterkedi, "összefényképezteti" (montírozza) önmaga ERKÖLCSI TÖRPESÉGÉT egy-egy ERKÖLCSI NAGYSÁGGAL abban a reményben, hogy abból a Valakiből valami olyan morális fénysugár visszfénye fog REÁVETÜLNI, amivel ő sosem rendelkezett.

Ilyen áthallásos montírozás technikával elért dicsfényként jöhetett számításba nála pl. Dózsa, Petőfi, "Árpád", "Zrinyi, a költő" és természetesen a halálmegvető bátorsággal protestáló HITVALLÓK, és nem utolsósorban —a fennálló rendszerrel halálmegvető bátorsággal szembeszálló "Szegénylegény-Betyár" alakja. ("Ha előbb születek Betyár lettem VOLNA" —írja).

De mi lett volna, ha valaki ezen a "VOLNA"-szaván fogja, és megkérdi tőle: De mi "VAN" veled "MANAPSÁG", te "VOLNÁVAL"-dobálózó  "szegénylegény???  Szerinted a "Szegénylegény" mai SZINONÍMÁJA talán csak nem az, hogy: "óvatos'duhaj" vagy havi kétszázpengős "banktisztviselő", avagy amolyan kellően vastag tekintélyt és "költő'pénzt" biztosító "Nyugat" főszerkesztő helyettesi "főhivatalnok".

De nem csak a "VOLNA"-féle —semmire se kötelező csúsztatás-trükkel (svindlivel) van itt hézag.

Rakásra fordulnak elő nála olyan Illyés-IGÉK, amelyek ténylegesen NEM CSELEKVÉST fejeznek ki, hanem —nagy ravaszul, szintén semmire sem kötelező— ön'FELSZÓLÍTÓ MÓDBAN, feltételes módban (vagyis virtuálisan) vannak megfogalmazva.

Ez (az Isten cselekvő*IGÉJÉVEL gúnyt űző) trükk azért kifizetődő a számára, mert —miközben A HŐS VIRTUÁLIS ALTEREGÓJAKÉNT tetszeleghet a versében (tehát papíron)— aközben a valóságban, a tettek mezején ezen igék mögül könnyedén lelécelhet, ha megpróbálják SZAVÁN FOGNI őt, és —ha ki nem mondottan is, de— netán megvádolják: mint amolyan szelet'hámozóan-HŐZÖNGŐ HŐST. S ilyen kínos helyzetben is hivatkozhat arra az alibire, hogy Ő ezt nem  —a visszaszívhatatlanul határozott— "cselekvő*ige"-formának a kijelentő módjában, hanem csak amolyan ön'FELSZÓLÍTÓ módban fogalmazta.

 

A "BÁTRABB IGAZSÁGOKÉRT" című versében pl.  —az ő megszokott, óvatos'duhaj lapításairól, ÖNAGYONBEBIZTOSÍTOTT HELYEZKEDÉSEIRŐL elhíresült magatartásával szemben— olyan, mindent felrugóan megtáltosodott szófrázisok, olyan tőle szokatlan, testidegen formájú SZÓ-GESZTUSOK szökkennek fel fogai kerítésén, mint például:

 

"énnekem NEM A VESZÉLYTELEN, a küzdelemre már eleve GYÁVA IGAZSÁGOK KEL-LE-NEK...

hanem a könnyen megtámadható Igazság KELL, a mindent KIHÍVÓ...

az ellenség elé a jó ELŐÖRS módjára KI-VÁG-TA-TÓ"

 

/óh, muramiste, muramiste... Illyés, meg a törökverő —avagy a kuruc'lesből elővágtató— HŐS?..?..? —ez aztán döfi/

 

Vagyis —úgymond— OLYAN költő KELLENE hogy LEGYEK, akire a nemzete büszkén MONDHATNÁ rá: igen, ez egy olyan tiszta, bátor szívű költő, amilyen egy "véres, igaz életű" költő: az a Petőfi-J.Attila-Vajda-féle karakán magyar, olyan tehát, aki "Egy Igenre mindig KONOKON egy NEMET ÜT…" (Ez a szokatlanul szép Illyés-sor azt a gyanút is keltheti, hogy Radnótitól koppintotta: "Nem menekült a drága Attila se, csak NEMET INTETT folyton a rendre")

 

Vagy itt van ez a "TÜZES TRÓNON" c. verse is. Ebben is "koholt… szeszekkel mámort mímelő" pátosszal érzelgősködik és fenegyerekeskedik: ama semmire sem kötelező—  "-HAT-HET"-képzős és "J"-ön'felszólítós (potenciális-virtuális) módban :

 

ÜlteSSenek trónusodra. CsapJák fejemre koronádat:" —mást akkor se mondHATok, mint eddig. "Abban az ISZONYATOS hőben remegHETek, vacogHATok, vissza semmit se vonHATok. Még akkor se, ha —mint tudjátok— "élő jövőm van: Gyermekem!"

Nos. Ő  —a magát szüntelenül agyonbebiztosító poéta paradigma—  ezekhez az önsajnáltatósan "ÉGETŐ", tüzes veszedelmektől mindig is oly távol állott, mint Makó Jeruzsálemhez.

Ezekhez a fellengős dikciókhoz, bombasztikus frázisokhoz, hatásvadász durrantásokhoz —azt hiszem — nem szükséges kommentárt fűzni, hiszen még a fülünkben csengenek azok —a fentebb targoncaszám' ideborított— mea'culpái. Pl. "Valamit rámbíztak, amit ELÁRULTAM... hallgatom szívemet: oly ÁRULÓN dobog... ÁRULÓ! HAZUG! Nyomorult vagy! LAPULÓ BÉRENC!", "… csak biztonságomért bólongok" stb. stb...

 

S mindezeknek fényében nem sül ki a szeme, hogy ilyen, meg ehhez hasonszőrű bombasztokat mer elsütni a saját imázsának (a hívei szemében való) hízlalása céljából:

(természetesen megint csak semmire se kötelező —túl'patetikussá emelt— ön'FELSZÓLÍTÓ módban):

 

"TanulD el életed csúcsán Vad PÁTOSZÁT a SZÁL*fenyőknek"

 

És most következzenek, amolyan dróton húzott zsinórban, azok az önfelszólítóan-ÁLSZENT sorok, amelyek a második világháború vége felé íródtak, azok, amelyek Illyés PÓZŐR GESZTUSAINAK a leggusztustalanabb példányai:

 

"… mentHETtem VOLNA BŐRÖM —már NEM MENEKÜLÖK"

 

(a valós helyzet akkor viszont az volt, hogy: ...mi az hogy nem menekült, nagyon is…  Vagyis nem úgy, mint ahogy ugyan'ezidő'tájt Radnóti, aki nem csak szófrázis szerűen "Nem menekült", ezért aztán valóságosan is ELHURCOLTÁK a halálba)

No, de hallgassuk csak tovább ezt az önsajnáltatást versileg kiálszenteskedő PÓZŐR*PRÓFÉTÁT:

Itt a falu szélén juhar'fák állnak: egyesek szerint reám várnak... —írja.

 

"köSSön fel egyikre, akinek sok vagyok… ÜRES A KÖLTŐ SIRJA, hajíTSanak bele."

 

Nos. Micsoda ég és föld különbség van ezen szavaknak a papíros'ízűen hencegő HITELTELEN volta és —a Szavak-Tettek egységében élő'haló— Radnótinak a "véres, igaz élettel" hitelesített vers'szavai között.

Ismételten hangsúlyozom: ezekben a felsorolt heroikus Illyés-sorokban az a "szépség'hiba", hogy mindegyikben —amolyan sanda csúsztatásos szisztémával—  NEM cselekvő*ige erejűen határozott, kijelentő*módban leszögezett EFFEKTÍV ÁLLÍTÁSOK vannak, hanem csak afféle —ELLENŐRÍZHETELEN, soha be nem bizonyítható— költői CSELEKEDETEK. Valójában tehát csak hatásvadászó trofea*gyűjtés, szemfényvesztő porhintés ez az egész cécó. Amolyan "ugye, milyen jól festenék ebben az igaz költő" pozitúrában.

Ténylegesen viszont semmi köze sincs a valósághoz ezeknek a "HA"-szerű, "HAT-HET" igeképzővel kistafírungozott "ÖNFELSZÓLÍTÓ" blabláknak: ("nem menekülHETsz...keLLenek… keLL… ülteSSenek… csapJák…tanulD el… köSSön fel… hajíTSanak bele… stb.)

Ezekkel a nyelvi trükkökkel az a baj, hogy valójában olyan szemfényvesztő csúsztatások, amelyekkel ezeket a "szép" SZÁNDÉKOKAT valós Tényként tünteti fel.

Ezek a hatást vadászóan patetikus (ön)FELSZÓLÍTÓ módok (módszereskedések), ezek a CSELEKVÉS-képtelen IMPOTENS-IGÉK azért kellettek ennek a "költőfejedelemnek", mert hogy —a meglehetősen morál-deficites költői állagát— ezekkel a heroikussá tupírozott motívumokkal javíthassa fel. És, hogy ezekre a talmi fényesre sikált "szállóigékre" (tanulmányokban, tankönyvekben, érettségi'tételekben, költői oeuvrékben) hivatkozni tudjanak az Ő személyi kultuszának (az "ILLYÉS-SZEKERÉNEK") a széltolói (akik  ennek jegyében is fut-naka-pénzüku-tán).

***

"A REFORMÁCIÓ GENFI EMLÉKMŰVE ELŐTT" c. versében azon hősök, mártírok előtt tisztelegve montírozza össze velük magát, akikhez őmaga egy paraszhajszálnyit sem hasonlított. Akikhez hasonló —ilyen protestáló, meg'nem 'alkuvó bátorságú— Valakikkel, ha összehozta a sors, (és azok valamiképp' keresztezték az Ő fényes karrierjét), akkor (a saját tehetsége és lehetősége arányában) lelkesen járult hozzá, ezen balek önsorsrontók (pl. a J. Attila-félék) vértanúsága beteljesülésének a meggyorsításához.

Azokkal a protestáló HITVALLÓKKAL igyekszik összefényképeztetni magát, akiktől, ő a tarisznya'hitű sült'racionalista (a minden'áron'való TÚLÉLÉSRE pályázó "költő") oly távol állott, mint Makó Jeruzsálemhez.

Ők voltak azok, akik a HITÜKÉRT —("a még nem látható dolgok valóságáról való meggyőződésükért")— gályarabságot, máglyahalált szenvedtek. Akik

"HELYTÁLLTAK, MERT MÁSKÉNT NEM TEHETTEK".

Akik attól váltak szentekké és boldogokká, hogy azt hitvallották mindhalálig való HŰSÉGGEL (amit az Illyés által cserbe'hagyott barát, J. Attila) így fogalmazott meg:

"NINCS ALKU —én hadd legyek BOLDOG"

 

Így aztán bizton megállapítható, hogy ez az Illyés —ha mondani is merte volna, amit gondolt, akkor— azzal hagyta volna ott ezeknek az elszánt protestálóknak az emlékművét, hogy: "BALEKOK VOLTATOK MIND!... MEGBUKTATOK!" Én —aki egész költői pályafutásom alatt a mindenáron való TÚLÉLÉSRE koncentráltam— azt hitvallom: az a költő dönt helyesen, akinek a pályafutását (két kézzel megmarkolászhatóan konkrét) SIKER KORONÁZZA, aki tehát szenteltvíz-ízű smafunak tartja az olyan lózungokat, hogy pl. "LÉGY HŰ MINDHALÁLIG és néked adom az ÉLETNEK KORONÁJÁT"

Itt volt pl. ez az én "véres, igaz életű", vagyis BALEK BARÁTOM, J. Attila. Annakidején —1932 körül— hiába fűztem az agyát: térj eszedre barátocskám! Vedd eszedre már magad: immáron más szelek fújdogálnak a politikában:

"Nem követ, nem hí senki; A költészet nem arravaló, hogy elámítsd a népet vagy akár magadat"

Nem hallgatott rám ez a nagyravágyó, ez a halhatatlanságra vágyó balek... és íme nekem lett igazam. Én tovább futottam az egyre fényesebben ragyogó SIKERES pályámon, miközben ő végül is arra a keserű megállapításra jutott, hogy: "A költő hasztalan vonít...(itt csak meghalni SIKERÜL)"

(Csak halkan és zárójelben merem kimondani az alábbi hétszentségtörő érzéseimet. Illyés, a Nyugat szerkesztőségének egyik főpotentátora volt az, aki elsőszámú tényezőként járult hozzá a "volt barátjának" az eleve bekódolt "korai halálát" —mégis egy kissé előbbrehozó— ("koraibb") halálához, hiszen Attila szeretett volna még élni egy ideig. Azt írja a halála előtti "Talán eltűnök hirtelen..." c. versében: "Bánat szedi szét eszemet, ha megtudom, mire jutottam... várhattam volna még vagy tíz évet" —ha engedték volna az erre illetékes hivatalbéli ISTENEK. De ha már így végeztek felőlem Ők —"Elindulok az ISTENEK ELLEN –szívem nem remeg- könnyű, fehér ruhában."

És tényleg —méltányos lett volna— ha levegőhöz juthatott volna még egy kicsit, ha nem nyomkodják folyamatosan-fojtogatva víz alá (másod-harmadrendű költővé) az elismerés-OSZTOGATÓKNAK ezek a Babits-Birtokán-Belüli-Bennfentesei, ezek az ő SIKER-élményeit az élet számos területén KERESZTBE*verő RIVÁLISAI.

A SIKEREK bezsebelése terén oly sikerdús és az "OSZTOGATÁSNÁL" oly tekintélyes Illyésnek azt írja halála előtt nem sokkal: "Nekem SIKERÜLT... hogy száraz kenyeret egyem az isten testén való OSZTOZÁSNÁL"

 

A BIZTOS SIKERHEZ vezető élet'stratégiáját a "SÉTA AZ ÁRNYÉKOMMAL" c. versében ekképpen fogalmazza meg Illyés: "Ha nincs pokol s mennyország, csak…ez a mocskos valóság... használd bátran azt... itt vár a BOLDOGSÁG-ESÉLY... ne félj kezed ha SZENNYET IS VÁJ... Angyal-tisztára mos azonnal AZ EREDMÉNY". Mert a győztesnek (pl. az ilyen —a másikat túlélő, "HOSSZÚKÁS ÉLETŰ"— költőnek, mint én) mindig igaza van.

***

Mielőtt a "BARTÓK" című "nagy" versét szemügyre vennénk  —háttér tanulmányként, pontosabban e vers silányságának a megértéséhez elengedhetetlenül szükséges előterep feltérképezéseként—  vissza kell nyúlni a harmincas évek közepe'tájára.

Az akkortájt már "ordas eszmék" kezdtek nyomulni erre-arra. Ekkoriban írja J. Attila: "Margitsziget, hol joghurtot söröztem... Kiléptem.. hogy enyhülést leljek, de "Hoch"-ok, zúgtak és rekedtebb "Heil"-ek... Barna szmokingban húzták a zenészek –de kinek húzták? melyik nép részeg?"

Nos.  —amikor ezek a végül pokolivá kegyetlenedő esztendők elidultak, amire Illyés a "Bartók"-ban utal—  adja ki Illyés a KÖPÖNYEG*vitorla-FORDÍTÓ —a "Balról féljobbra át!" jelszót, azt a —J. Attilának is adresszált— "LAPOS KÚSZÁSRA FEL…"intelmet, hogy: "Nem követ, nem hí senki; a költészet nem arravaló, hogy ELÁMÍTSD A NÉPET vagy akár MAGADAT..."

A diktatúrásodó időkkel szembeni védekezésképpen Illyés a (beszédes)-"Hallgatást-Némaságot" ajánlja magának is, népének is. Arra gondolva, hogy "A Néma anyának (a népvezérnek) gyerek (a népe) se érti a szavát, vagy esetleg félreértheti, és ez bajt hozhat a nyakára. Ezért —ámbátor a HALLGATÁS: Beleegyezés"— mégiscsak ez a legkifizetődőbb "létforma" az ilyen elveszélyesedő időkben.

Miközben egyre kézzelfoghatóbb egyértelműséggel —szinte a feje felett lóg az a lelkiismeretéig is benyúló VÁD, hogy: "Vétkesek közt CINKOS, aki NÉMA", aközben mindezt azzal a  hessegeti el magától, hogy ilyeténképpen mea'culpázik:

— "Nem lehet szólnom, cselekednem, NÉMA vagyok és tehetetlen" pedig "népem jajong, hogy érte is jajongjak", de "Nem lehet szólnom…" mert "tudom , csak bajt okozhat" mindnyájunknak. Tehát "HAZUGSÁG VAGYOK", "… csak biztonságomért bólongok"

— "Most hogy karok, ajtók nyílnak már felém… félve nézek körém s hallgatom szívemet: oly ARULÓN dobog"; "valamit rámbíztak, amit ELÁRULTAM"

— "mert indulat már rég nincs e szívben, csupán alázat s szolga-bölcseség"; "nem ítélem, csak nézem a világot"

S mindeközben —végül is beleunván ebbe az álszent (tartuffe-i) önostorozásba— öntudatba vágja magát és kitalál a maga mentségére egy hatásvadászóan "haza'beszélő", zseniális paradoxiát: (Ma, ebben a költő'prófétai KIÁLLÁST és SZÓT'EMELÉST követelő, elaljasodott IDŐBEN arra a zseniális trükkre jöttem rá, hogy):

"Nemzetét ma az EMELI FEL, ki súlyával LEROGY"

 

És a saját költői (váteszi) felelősségét sutba vágja és a FÁTUMRA hárítva imígyen dobja a lovak közé a gyeplőt:

 

"Forr a jövő, tán kiforrja végre, mit isten belegondolt e népbe"

 

Illyés "költőfejedelemnek" ebben a nemzet'pusztítóan értelmetlen-háborúra készülődő, vészterhes időkben, —pl. az ügyben, hogy "MI NE LEGYÜNK NÉMET GYARMAT", — nincs egy halk ellenjegyzése, nincs egy TILTAKOZÓ szót emelése sem, nincs egy —a vészhelyzetet tudatosító— "Álljt kiáltó" versszava sem.

De később sincs egy bátran megfogalmazott "KÖLTŐI-kérdése": "Hová a kénköves pokolba hurcolják ki "HONVÉDŐ"-fiataljainkat ezek az éjjel-nappal dübörgő vagonok... Netán a Don menti ősi határaink védelmére ???

NEM. Illyés költőfejedelem mélyen hallgat... Illetve mégse... Mert kiagyal egy átlátszóan "HAZA'BESZÉLŐEN" ÖNIGAZOLÓ "nagy" verset, egy RECEPT-verset:

 

—"HAZA, A MAGASBAN"  címmel—

arranézve: hogyan lehet laposkúszással átvészelni, kibekkelni ezeket az embert próbáló (emberi kiállást ígénylő) történelmi időket. E RECEPT-vers mottója az lehetne: Lapulj Költő, lapulj magyar, ha azt akarod, hogy jó legyen dolgod a végén. Mert csak ímígyen lehet majd elmondanod: "Minden jó, ha a vége jó": mert MINÉL laposabb némasággal hallgatunk MOST, ANNÁL nagyobbat fog szólni, pontosabban DURRANI ("mint a VISSZHANG") a mi TANÚSÁGTEVŐ hangunk majd a "KÉRDEZŐKNEK"

/Ugyan'ez'időtájt írja egyik versében: "Hallgatag csak FÉLREÁLLOK, hogy MAJD, midőn MÁR MINDEN LETÜNT... TANÚSÁGOT TEGYEK"/

E lesipuskás ötlettel hatást vadászó "Haza, a magasban" című RECEPT-versben ilyen (a környező, politikailag káros hatásokat ellensúlyozó) IMMUN'erősítő nyomelemek találhatóak: (a világért sincs most szükség afféle ellenállásra, pláne "fegyveresre") "MI GONDOM!"? —t.képpen Semmi...

"CSAK NÉZELŐDÖM, járok, élek, FEGYVERT szereztem": —nocsak, nem tán'— "DÖRMÖGJ, TESTVÉR, egy sor PETŐFIT" (biztos, ő is ezt cselekedné ebben a helyzetben); "MORMOLJ Magadra varázsigét"

(muramiste…muramiste... mi'csodás egy *"Mormolj Magadra" alliteráció*csomó... Hiába, azok a párizsi évek nem tüntek el nyomtalanul...)

Amikor tehát a Bajcsy-Zsilinszky fajta (vérrel tanúskodón karakán hazafiak) fegyverrel a kezükben álltak ki a hitük mellett, akkor ő a Petőfi-sort MORMOL és amolyan párizsi eleganciába vágva magát —imígyen hazafiaskodva— száll szembe az elnyomóval:

"Karolva Könyvem KEBELEMRE..."

—micsodásan kitűnő *"KKK" alliteráció*csomó egy kupacban—

"...Ne'vet've Nézek ELLENEMRE."

—(íme van itt még egy *"NN" ráadás is.)

 

Óh, Költő, (ekként is szólhatott volna Illyés, ha őszinte lett volna): az a te rendeltetésed, hogy most, —e költői bátorságot és emberséget igénylő, embert'próbáló időkben— minden'ÁRON TÚLÉLD a társaidat abból a célból, hogy majd, ha eljő a (a vérrel tanúságtevőkre emlékezésnek az ő ideje), akkor Ti, mint lapuláns TANÚSÁGTEVŐK előállhassatok és patetikus frázisokkal adhassátok elő -az úgymond- veletek történt szörnyűségeket. Ismétlem hát: Most, —amidőn ezen ítéletidők DÖRÖGNEK felettünk— csak "némán lapulni" érdemes.

Mert hát ugyebár "A múzsák hallgatnak a háborúban". Ennek jegyében javaslom magunknak: Ha az érdekünk úgy kívánja: "Lapulni bár ezredévig", hogy aztán a "költői-HALLGATÁS" szenvedéseink kompenzálásaképpen —ha majd kitisztul az idő körülöttünk—

"szavaid annál MEGLEPŐBBET

DÖRÖGNEK MAJD a kérdezőknek"

(Illyés azok közé az "ELLENÁLLÓK", akik a kommunista rendszer indulásakor, meg később is —oly gyanús mennyiségben— álltak elő "BIZONYSÁGOT TENNI").

 

 

 

Ezek a fentebb említett hirhedt-sorok  —a "Haza, a magasban"-ból és környékéről— már átívelnek a "BARTÓK"-ba, és ott ekképpen DURRANNAK el:

Mi, —az akkor mindent, "VÉLETLENÜL" megúszó—  ámbátor MOST BÁTRAN KIÁLLÓ TANÚSÁGTEVŐ-jelöltek

 

"… olyanokat éltÜNK meg, amire ma nincs ige.

Picasso kétorrú hajadonai, hatlábú ménjei tudták volna csak ELJAJONGANI… amit MI elviseltÜNK"

 

/Na tessék... ilyen világosan nyilvánvaló "csúsztatással" lógnak ki az ördög szőrös lábai a "nagy-Illyés" vers'lábai közül./

 

Ez a "MI elviseltÜNK"-féle mártír*koszorús hangvétel egy J. Attila, Radnóti-fajta "véres, igaz életű" költő esetében lett volna igaz beszéd, de nem egy ilyen Illyés-féle vérbeli ÉLETBŰVÉSZNÉL, aki annak idején (azokban a nemzet'pusztító, ország'pusztító években) is csak a saját TÚLÉLÉSÉRE koncentráltan írva DEFORMÁLTA azokat a "haza'beszélő" verseit.

 

Illyés a "nagy" verseiben —a nagyobb hatásvadászat érdekében— vastagon szerette alkalmazni a RETORIKA eszköztárát. Ez a vers'csinálási fogás sokak szerint már önmagában is aggályos (pl. Verlaine szerint is). Ám ráadásul még, végképp erkölcs-deficites ez az egész akkor, ha megvizsgáljuk ezen verseknek (pl. a "Bartók"-nak, a "Haza, a magasban"-nak, az "Egy mondat..."-nak) a hátTÉR és IDŐbeli körülményeit.

S ez az ETIKAI HITELTELENSÉG (ez a KIAGYALT ÉLMÉNY'anyag, ez a "sarlatánkodó méreg-keverés") a versek ESZTÉTIKAI képanyagát is megviseli, mert azon is kiütközteti a HULLAFOLTOKAT. Innen van az, amit már J. Attila is megjegyzett az Illyés-versek kapcsán: "KOHOLT KÉPEKKEL és szeszekkel mímeli a mámort"

 

Mert pl. a "BARTÓK" esetében különösképpen számításba kell venni a vers etikai értékének (ill. értéktelenségének) —vagyis a csalás szimtómáinak a— megállapításánál azt a bizonyos —Illyés által oly kedvelt és gyakorta alkalmazott— IDŐ'körülmény elcsúsztatásos ("POST'FESTA") módszert.

Ő ugyanis soha sem az (egzisztenciál'kockázattal is együttjáró) ELEVEN IHLETNEK az ŐSZINTESÉGRE KÉNYSZERÍTŐ NYOMÁSA ALATT (nem a MÚZSA-isten szigorúan figyelő árgus szemeinek a fényében) "szülte" a verseit, hanem

—az adott ÉLMÉNY*Idő kiiktatásával, amikor már elment AZ A Vonat, elmúlt AZ A Vihar, amikor már az egyre fényesebben ívelő KARRIERJÉRE nézve abszolút VESZÉLYTELENRE derült a helyzet.

Csak ekkor (tehát "post'festa") AGYALTA KI és melegítette föl a — számára AKKORRA MÁR kedvezően kezelhető formálható (MANIPULÁLHATÓ)— "élményeit" (amelyekkel hatásosan lehet döngetni az akkorra már nyitottá tárult kapukat)

Pl. a "BARTÓK" verset 1948 körül lett volna kunszt (költői tett) megírni. Akkor, amikor az ég zengett-villámlott "Bartók" neve és az őt nyíltan tisztelők körül, amikor csak úgy zuhogott az isten'nyilás "isten'áldás" odafentről ( a polüt'bűróból). Amikor a szemüket Moszkvára szegzően ukázra váró hazai kultúrnyikok szikrázó szeméből-szájából ömlött a szó'szenny: Te magyar (te majdnem fasiszta) népség, te zenekedvelő értelmiség: Vigyázz! az ízlésedben kifejezésre jutó retrográd világnézetedre, hiszen ez a te imádott zeneszerződ egy dekadens, formalista, burzsoá intellektüel, aki olyan atonális, kakofón zenét művel, amit nekünk sürgősen ki kell rekesztenünk a közéletből. Nekünk, akik  —az Illyés által a mi esztétikánk számára megfogalmazott, az "egyszerű nép napi nyelvén" alkotott— művészetben hiszünk. (Annál is inkább, mivelhogy mostanában bukott meg a "Concerto" is a moszkvai Balsojban.)

EKKORTÁJT, ez a bátorkiállású, lesipuskás, lapuláns Illyés —mint mindenkor, ha vész volt— mélyen hallgatott (mint szajré a fűben). A "Vétkesek közt…" éppoly "… cinkosan hallgatott most is, mint a fentebb említett harmincas évek vészt'jósló időszakában. És most is (amiképpen akkor is) csak arra várt, hogy (eljön az idő mikor majd – "amidőn már minden letünt…" — elő lehet rukkolni az ünnepélyes TANÚSÁGTEVÉSSEL.)

Tehát most is csak (a karrierjére veszélyes idő elmúltával) "dicsérte a napot": vagyis csak "post'festa" (az immáron agyon'bebiztosított körülmények között): EMELTE FÖL költői SZAVÁT  "Bartók" mellett.

Akkor öltötte fel —a viharos időben tiszta'szárazon maradt- viharkabátját, és öltötte fel a "vihar'edzettre sminkelt" képét, és vágta szónoki pózba  magát Bartók mellett és döngette az immáron nyitott kapukat, amikorra  már NÉPFRONTOSÍTOTTAN engedélyezetté vált BARTÓKOT SZERETNI. (1955-ben)

Ennek a felvázolt idő-csúsztatásos sandaságnak a tükrében érthetővé válik, hogy miért érzi az olvasó oly HITELTELENNEK ennek a versnek a túl'patetikusra feltupírozott szónokiasságát.

 

***

 

Ugyanez a "SZÉPSÉG'HIBÁJA" a másik "nagy" versének:

 

az "EGY MONDAT A ZSARNOKSÁGRÓL"-nak is.

 

(Az hogy ez a vers "nagy" —azaz hogy nem egy kis terjedelmű—  azzal is alá lehet támasztani, hogy ideírjuk azt, amit állítólag Bíbó mondott volt még annakidején, miután titokban elolvasta a verset: Jó, jó Gyulám, csak talán egy  hosszúkás)

 

Kezdjük azzal a vers "méltatását", hogy megállapítjuk: Illyés a mindenkori zsarnoki hatalommal (a Rákosiéval éppúgy, mint a Kádáréval) "HALLGATÓ"-lagosan beszélő viszonyban, azaz "beleegyező" viszonyban leledzett.

Illyés-vátesz —a legsötétedőbbé kegyetlenedő zsarnokság idején (az ötvenesévek elején) is  —(a már jól bevált: "Nemzetét ma az emeli fel, ki súlyával lerogy"-trükkös lózungja jegyében)— mélyen HALLGATOTT (Vagyis beleegyezőleg bólintott: a PÁRT*Hivatalos LÁTSZAT-jelentéseket magáénak vallva. Tette mindezt annak a hitvallásának az alapján, hogy "Egyszerű a világ…" –csak annyi- "…amit KÉT SZEMED LÁT".

Mint mindenkor, most is: "Némaságával cinkosává vált a vétkeseknek". Igaz hogy —a "Külső zajtól jól szigetelt, jól temperált szobája sarkában versbe'szedte és ott egy'ültő'helyben elszavalta a zsarnokságnak, mint olyannak a kritériumait, (éspedig szokatlanul BÁTOR hanghordozás kíséretében), de hát ez is csak amolyan hamis akusztikájú költői HANG*ÜTÉS  volt, hiszen nem hallotta senki, csak Ő és a szobasarka.

Meg aztán ekkor is munkált az ő "költői lelkében" (vagyis a kalkuláns agyában) az a hátsó gondolat, hogy mindezt a "KIÁLLÁSÁT" előránthatja és primőr áruként piacra dobhatja KÉSŐBB, amikor MAJD (a saját karrierjére nézve) kedvezőbbre fordulnak a konstellációs tényezők.

Ez olyan sanda spekuláció volt, mintha Vörösmarty mondjuk NEM IDŐBEN (1836-ban) állt volna ki a "SZÓZAT"-tal (amikor az "ég zengett", és Bécsből irányított politikai villámok készültek lecsapni a legbátrabb magyar hazafiakra), hanem csak késleltetve ("post'festa").

 

SUMMA'summárum: A kommunista időkben, hosszú évtizedeken át olyan ál'próféta-vezető vagy ál'költő-vátesz volt ez az Illyés "költőfejedelem" a magyar nép számára, mint amilyenek azok az ószövetségi zsidó próféták vagy a walesi bárdok lettek volna, akik EGY ÁRVA SZÓVAL SEM EMELTÉK VOLNA FEL A HANGJUKAT az árvák, az elesettek, a megszomorítottak, a megkínzott SANYARGATOTTAK VÉDELMÉBEN.

 

Erre azt szokták volt mondani az Illyés-szekerét tolók (Csoórival az élbolyban), hogy ha Illyés ilyet tett volna rögtön csökkentették volna a "KÖLTŐ'PÉNZÉT" és esetleg végérvényesen kirekesztették volna az újabb "JUTALOM'listásak" köréből. És —teszik fel a "költői kérdést ezek az urak— akkor abban az elnyomó rendszerben ki képviselte volna a magyar népet KÖLTÉSZETILEG ???

 

Mindenesetre ennek az Illyés-féle idő'csúsztatásos költői módszernek az volt a "szépség'hibája" (tehát az ETIKAI-hibája), hogy —Illyésnek ez az "asztalfiókos KÖLTŐI TETTE"— azért nem ért egy fabatkát sem, mert "OTT-AKKOR", abban az akut történelmi-IDŐBEN" nem segített akárcsak egy FÉLSORNYI VERS'biztatással sem a levegőtlenségtől fuldoklókon: nem VISSZHANGOZTA még csak TÖREDÉKESEN, HANGFOGÓTOTTAN SEM azok JAJGATÁSÁT akik, AKKOR "LEVEGŐÉRT" kiáltoztak.

Már az is korszakalkotó "KÖLTŐI TETT" lett volna Illyés részéről, ha legalább EGY'TIZEDNYI annyi HANGOT adott volna azok JAJGATÁSÁNAK, akik akkor "LEVEGŐÉRT" kiáltoztak, MINT AMENNYIT a "LEVEGŐT!"-ben J. Attila megszólaltatott.

"Lelki'VÍGASZT", hit'erősítő REMÉNYT, EGYÜTTÉRZÉST a "kitelepítetteknek", a kulák'listára tett parasztoknak, az "osztályidegeneknek", a "másként gondolkozásuk" miatt megbélyegzetteknek, a padlásuk leseprése közben kivert fogú szegény parasztoknak (a "szegényparasztoknak").

Tehát Illyés, a "költőfejedelem" Isten és Nép árulójának bizonyult, mert ezekben a nehéz időkben sem képviselte "A Nép szava Isten szava"-jegyében vállalt kötelességét. Olyan HAMIS PRÓFÉTÁNAK bizonyult, aki nemhogy "Isten harsonása" lett volna, de még "Isten hangszerének" sem volt mondható.

Olyan hamishangú "DUDÁS" volt Ő, aki sosem volt arra bátor, hogy pokolra menve tanulja meg: hogyan kell a dudát fújni. Nem volt "véres, igaz életű" költő. "Költőfejedelem" létére nem volt  "LEGKÜLÖNB embere" korának, vagyis olyan, "… AKI BÁTOR" is tudott volna lenni nehéz időkben is.

Mint "költő" GYÁVA volt, tehát NEM VOLT KÖLTŐ.

 

1956. nov. 2-án pedig, amikor ezt a zsarnokságról, mint olyanról szóló ESZMEFUTTATÁSÁT piacra dobta, már KÉSŐ VOLT: akkor már "piros vér folyt a pesti utcán".

Ezt a verset ennek előtte legalább már egy évvel (az 1956-os februári XX. kongresszus —ZSARNOKSÁGOT LELEPLEZŐ— hruscsovi tézisek előtt) lett volna váteszi, költői TETT megjelentetni. Hiszen február után már NÉPFRONTOSÍTOTTAN ENGEDÉLYEZETT (szemináriumi vita-anyaggá törpült) hőstett volt egy-"Egy mondat..."-tal leleplezni a Zsarnokságot, mint olyat.

Nem is beszélve arról, hogy Illyés ebben a versében sem konkrétan megnevezve bátorkodik leleplezni a Rákosi-Gerő féle ZSARNOKOKAT, hanem csak annak semmitmondóvá ELÁLTALÁNOSÍTOTT: "-ság-ség képzős változatáról: "A ZsarnokSÁG"-ról, mint olyanról futtatja az eszmét.

Ugyanaz a trükkös megoldás ez, amit egy későbbi "nagy" versében is fülön'csíphetünk, amikor is a véreskezű Rákosi-Gerő-Kádár nevezet helyett imígyenvalóan eláltalánosított, turbékoló hangon "szólítja tetemre" őket:

 

"Szent tanács, mit ma s örökre adni tudok:

NÉPEK VEZETŐI, legyetek izzó idegdúcok!"

 

/érdemes itt a fülünkbe idézni —mutatis mutandis— milyen hang'ÜTÉSSEL is szólítja meg az ilyesféle ZSARNOKOKAT pl. egy Batsányi vagy Petőfi/

Mint mindenkor, úgy most is jól kalkulált ez —a minden "SZÓT'EMELÉSÉT" előre jól kiszámító vénájú— Illyés, mert hiszen —ezen "történelmi jelentőségűnek titulált" "Irodalmi Újság"-beli KIÁLLÁSÁBÓL sem származott semmi költő*karriebeli, vagy "költő'pénz"BELI-Baja (sőt… Baja tiszteletBELI polgárává választották nem soká ezután, állítólag).

Azonkívül nem sokkal "az események" után őt bízta meg a —Forradalmat ELLENFORRADALOMMÁ sulykoló— Hatalom annak az "Író-Hatalom"-paktum durungnak a nyélbeütésével,  amiből a későbbi három "TTT"-husáng kivirágzott.

 

***

MEMENTÓUL-visszautalóan még azt is idejegyezhetjük, hogy: az ÖTVENES ÉVEK elején történő okos HALLGATÁSÁÉRT JUTALOMKÉPPEN Illyés újabb "költő'pénzként" felmarkolhatta a KOSSUTH–DÍJÁT 1953-ban. Most 1956 után viszont annyi büntetést kellett "leülnie", hogy egy pár évig kihagyták a "költő*pénz" listákból. (De később kamatostul kárpótolták és újra meg'VÍGASZDÍJAZTÁK).

 

***

 

Visszatérve AZ ÖTVENES ÉVEKRE.

Illyésnek ebben az ott-akkor művelt alattomosan kétszínű, két'kulacsosan kacérkodó színjátékában nyújtott produkciójában, (melyért —arra "érdemes művészként" 1953-ban "meg'kossuth-díjazták") az is közrejátszhatott, hogy (MIKÖZBEN —titokban, az asztalfiókja biztonságában, tehát semmi hátrányos következménnyel nem járó "bátor kiállással"— szót emelt a közéletben dúló zsarnokság ellen) AKÖZBEN ugyanezen időben (1950-ben) megjelentette azt a

 

"KÉT KÉZ" című "nagy" (vagyis hosszúkás) versét,

 

amelyben —meglehetős mélységgel— hízelgett be a fennálló diktatúra hivatalos KÁDeR-POLITIKÁJÁNAK,

amennyiben  minderre az embertelen politikára  —(ezekben az osztályidegen elemeket, mint a nemzet'testből kizárandó ember'alatti lényeket csúcsra*járató "szép időkben")—  Illyés költő is rátesz erre az "irányvonalra" egy-két szívlapáttal...

Nevezetesen: Versépítő ÖTLETÉNEK téglájaként és maltereként a fizikai munkás apjának a "két kezét" (illetve az azokhoz tartozó UJJAKAT) használja fel arra, hogy hitet tegyen a fennálló zsarnoki PROLETÁR*diktatúra  kádEr-politikájának a konjunktúrális IRÁNYVONALA mellett.

Az alábbi költői "ÖTLETEKKEL" terheli lapossá ezt hosszúkás versét. (Elfelejtvén a párizsi évek alatt tanultakat, pl. Verlaine "költészettani" intelmét: versedből írtsd ki "az ÖTLETET, e durva hagymát, melytől könnyez a szent Azúr"):

 

"tíz ujja e két kéznek... külön mind árva, néma volt, sánta, béna. ÓH, de EGYÜTT!...Ez volt az EGYÜTTES!"

 

(Ezt az "EGYSÉGBEN AZ ERŐ"-s ÖTLETÉT egyébként— merthogy annyira tetszhetett neki—  már korábban is, meg később is elsüti: korábban  —a "FÉRJ, FELESÉG… "című korszakalkotó versében— ekképpen: "Férj, feleség nagy fűrészt rángat... BEVÁG a férfi, —hátradől, de lendül a kis nő előre... Oh, hogy ha mint ők, PÁRBA ÁLLVA, A NEMZET IS MIND ÍGY CSATÁZNA"

A későbbi "NÉLKÜLED"-ben pedig így: "Nélküled, mint olló egy fele —van ÁRVÁBB ennél?— SUTA a sorsom: hogy vágjak vele? ... Csak PÁRBAN, mint a láb…)

De lássuk csak a további —átlátszóan a rendszer kádEr'politikájának benyaló— szellemdús ÖTLET*KÉPES koholmányait.

Amit gyerekként nem értettem  "ma értem, hogy mit néztem akkor e … kezen... ÖTUJJÚ, ÉLŐ CSILLAG" (— majdhogy nem "ÖTÁGÚ"-t mondott, de erra azért vigyázott, nehogy szó érje a ház elejét a "népies" hívei részéről)

És a továbbiakban ezt a "nyalizást" megspékeli egy kis antikleriális kiszólással is: "Én most se tudom, hogy VAN-iSTEN. Csak azt tudom, mi dolga lenne, ha volna". E két kéz: "Mózesi két kőtábla". Nekem ez volt a "SZENT JOBB", a kereszt "JEL, amelytől Konstantin harcra kelt föl" (muramiste… muramiste… micsodásan messze'nyúló egyház'történeti ösmeretek ezek... de hát hogy jönnnek ezek a +++klerikális+++ Csizmák az asztalra?)

Továbbá:

"Ahogy más ÖKRÖT,

apámtól e pár ÖKLÖT

kaptam" (Nesze neked te zsíros sorsú kulák gyerek... Vigyázz mert: "Munkás ÖKÖL vasököl, odasújt ahova köll" —ez is benne volt ebben az "ökRÖT-ökLÖT" rém'rímes pakliba).

 

— "Tenyeremben egy nemzet dolga bizserget" —folytatja az apja'fia. S e "nemzet dolga bizsergés" egy korabeli "MHK"-s (Munkára Harcra Kész), munkaversenyes zsánerű HITVALLÁS-lózung rigmust csihol elő:

"Én HISZEM, lesz aranykor…" (feltéve, ha nem esszük meg az aranytojást tojó tyúkot) –szóval lesz- "… csak Munkálj, Harcolj, FÖL, FÖL..." –már csak a "rabjai" hiányzik—  "… mind följebb jutnak, kúsznak e konok UJJAK"

És méltó ráadásként, ekképpenvalóan OPTIMISTA csindadrattával finálézik ez a korszakalkotó mélységeket bátor hang'ÜTÉSSEL feltáró vers a Rákosi ZSARNOKSÁG kellős közepén. (a sutyiban megírt "Egy mondat..."-tal egyidőben):

/Igen Tisztelt pesszimistáink!/

 

"NEM a világvége TOMBOL,

robban ki az aTOMBÓL:

/ "Óh jaj, a RÍM silány kolomp... kongatja a szegény bolond"/ — ordítana fel Verlaine, ha tehetné.

… szóval NEM "az" robban ki, hanem

 

"AZ EGYENLŐSÉG kora, a BŐSÉG"

(az a bizonyos "mindenkinek a szükséglete szerinti…")

 

És ennek az "Egy mondat..."-tal  és "Két kéz"-zel összeszikráztatott polarizációnak a fényénél még a vak "népies"-hívő is láthatja:

Illyés költőfejedelem "kétkulacsossága" olykor már a szélhámosság határát súrolja: A fennálló Zsarnokság felé "Két kéz"-zel gazsulálva "gutgessintezik" (miközben a suba alatt megírja és elvermeli azt az "Egy mondat..."-át, annak a reményében, hogy azt —kedvezőbb idő*fordultával— felmelegítve dobhat majd piacra).

A szörnyű Valóság-Felszínnel szembeni okos (beleegyező) HALLGATÁSÁÉRT (és az ezt megspékelő "Két kéz" hitvallásáért) a jutalom nem marad el: 1953-ban újfent AGYONDÍJAZZÁK. (Nem is sejtve, hogy "HULLA" van az Illyés pincéjében:  "kétszínű" Illyés másik arcáról feléjük nyilazó "másik véleménye" Róluk: a Zsarnokokról)

 

És most térjünk vissza egy-két mondat erejéig az "EGY MONDAT..."-nak a "szépség'hibáira".

"Ennek a "Zsarnokságról, mint olyanról" szóló —asztalfiókos védettségben, biztonságban retorikázó eszmefuttatásnak, ennek a "HOL ZSARNOKSÁG VAN, ott... Zs. van"-féle énumerációnak a végére azt —a "hazabeszélően" átlátszó mondanivalót— süti ki Illyés, hogy Te ÁLDOZAT tulajdonképpen maradj csendben: ne nagyon firtasd, hogy "KI A BŰNÖS?" és "KI AZ ÁLDOZAT?", hiszen Végsőfokon "Te MAGAD IS ZSARNOKSÁG VAGY". Hajózni KELL... élni akkor is kellett. Ez az élet vastörvénye.

S minthogy mindnyájan a piacról élünk (még mi "halhatatlan" költők is a "költő'pénzből" vásároljuk a betevőt), tehát érthető hogy KOLLABORÁLÓDNI kelletik.

S minthogy "Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van...", ezért MINDAHÁNYAN "SÁROSOK" vagyunk. Az ÍTÉLKEZÉSNEK nincs meg a jogi alapja: egy kalap alá, egy nyájba tartozunk mind*nyájan. Egy karámba tartozik itt minden Kétágú halandó... Kár a gőzér' ... ÁáÁmen!

***

Illyés "költőfejedelemnek" persze könnyű ekképpen szónokolni, hiszen ő a Rákosi-Kádár rendszerben "birtokon belüli költői léttel"  szenvedte végig mind a kemény, mind pedig a puha diktatúrát. (Folyamatosan "Úszott fönt a fényen, boldogan, hogy felül volt költői szintjén a világnak, amely alatta békétlen dohogott").

A "Ki mint él, úgy ítél"-jegyében  —még a hetvenes évek közepe táján is— valahogy így összegez a "bíráló hazaszeretet" szellemében, ez a tarisznya'hitű költőfejedelem:

Kádár-népe ma boldogan elmondhatja, hogy: "gutgessint", hiszen történelme során még sosem tollasodhatott ily hosszú időn keresztül egyfolytában, mint most: a mi szocializmusunkban.

 

Eszerint Illyés annyira belemerült a materializmusba, hogy  sült'realista fejéből teljesen kiesett az a népről alkotott ember-kép, amit Ady vallott:

"Éhe kenyérnek, ÉHE A SZÓNAK,

Éhe a SZÉPNEK hajt titeket."

 

A magát "alulról jött"-nek, a "két keziek fiának" valló, majd fokozatosan tarisznya'hitű "költőfejedelemmé" süllyedő népfi szerint a nép olyan lelkes'állat, aki A LELKÉRE (az igaz Szóra-Szépre) nem sokat ad, annál inkább a gyomrára. Aminthogy egy igazi —tehát nem holmi fellegjáróan fantaszta-fajta, hanem— amolyan gyakorlatias, REÁLPOLITIKAI ÉRZÉKKEL megáldott, "istenadta" költő is leginkább arra ad, hogy elegendő "KÖLTŐ*PÉNZ" áll-e a házhoz... — (Ő már'csak tudja)

 

(Vége)

 

 

UTÓSZÓ (-jogán)

/Hogy kiteljesedjen a MOTTÓNK:

"No, és akartunk-é valamit mondani,

amit nem tudtunk elmondani"/

 

Arra már utaltunk, hogy azért támogatta a Hatalom Illyés költő-vezéri törekvését, mert —"népies"-politikusi (nép*vezéri) ambiciójának hátsógondolatait felismerve— ez utóbbit veszélyesnek tartotta volna.

De felvetődhet továbbra is, hogy egyáltalán, miért volt szüksége a Hatalomnak Illyésre, mint költőre. Válaszom: Azért, mert rájöttek Rákosiék is meg később Kádárék is, hogy erre a tekintélyt élvező emberre —aki már "régi motoros" azon a téren, hogy a lentebblevő és fentebblevő "népies"-paraszti értelmiségre: balra is, jobbra is tud kellő hitelességgel "KACSINTANI"— VIGYÁZNI KELL.

Szerepeljen inkább költőként... üsse kő... Engedni kell, hogy felfelé bukjon amennyire akar: ad astra... egészen a "költő*FEJEDELMI" szarzsi eléréséig. S minthogy a fák nem nőnek az égig... majd csak megállapodik ennél a státusnál. S így kielégülvén, nem nő a fejünkre.

Ebből aztán az alábbi hasznot is lehúzhatták. Részben a belföldi, de főként a nemzetközi tereken jó pontként könyvelődött el az, hogy egy ilyen européer Tekintéllyel reprezentálva bizonyíthatták Ország-VILÁG előtt: —minden ellenkező híreszteléssel szemben— a mi szocializmusunk nem Falanxter-rendszer, hanem olyan, amelyben  minden virág SZABADON virágozhat, még egy ilyen Illyés-virágszál is: aki bár nem párttag és mégis SZABADON PATRTTALANKODHAT a maga meglehetősen kétszínű kulacsával (kettőt balra, kettőt jobbra)-csárdásozó, kisded (vers)*játékaival.

DE HOGY MINDEZ MENNYIRE NEM ZAVARTA AZ Ő LELKI (hatalmi) NYUGALMUKAT, az is mutatja, hogy folyamatosan AGYON'DÍJAKBAN részesítették, azonkívül folyamatosan biztosították számára a KÖLTŐ*PÉNZT" azzal, hogy ohne'zseni megjelentették a verseit, verses köteteit és minden egyéb írását.

***

 

Arra, hogy Illyés született-"KÉTKULACSOS" ember volt  —többek közt az is rávilágít— hogy milyen kétszínűen keveri (hinti) maga körül a port, már a harmincas évektől kezdve. Mert pl.

 

—MIKÖZBEN a "HAZA, A MAGASBAN", meg a környékén található verseiben a LAPULÁSRA, a NÉMASÁGRA, a sunyi kivárásra szólítja fel önmagát és a híveit (pl. ekképpenvaló vers'foszlányokkal: Lapuljunk "bár ezredévig NÉMÁN"), és ilyeneket mea'culpázik: "HALLGATAG csak FÉLREÁLLOK"; Népem "Jajong, hogy érte is jajongjak" Nem tehetem, mert: "… tudom, csak bajt okozhat"; "NÉMA vagyok… HAZUGSÁG vagyok", mert "CSAK BIZTONSÁGOMÉRT BÓLONGOK" s azzal bódítom magam, hogy "ÓVNI MAGAM nem az én ügyem már". S ezt a patetikus önálltatást azzal jelszóval egészíti ki, hogy: "nemzetét MA az EMELI fel, ki súlyával LEROGY",

—AKÖZBEN (ugyanezen vers'foszlányok tőszomszédságában) —a kétkulacsossága másik színű folyadékából— ilyen felvizezett töménységű szavakat borít a költészet asztalára:

— "Állok csak s MUTATOK… "

 

("Mutat, mutat... de nem UTAT.. hanem csak UTÁN-mutat). Mert szerintem csak olyasforma óvatos'duhaj-kivárás után "MUTATJA" az IRÁNYT, ahogy az lesipuskás forgalmi rendőr, aki mindig kényelmesen "KIVÁR", és csak akkor fordul meg "NAGY'BÁTRAN" irányt'váltani, amikor már vastagon kockázat'mentessé (ön'agyon'bebiztosítottá) tisztult körülötte a helyzet: (vagyis a járművek már percek óta nem jönnek az előző irányból).

Az ilyen IRÁNYÍTÓT (irány'változást "MUTATÓT") valójában inkább: A helyzet magaslatán csak passzívan ácsorgó: gyáva, UTÁN'KULLÓGÓ ("Post'festa") Rendőrnek kellene nevezni.

Hát Illyés ilyes'formán volt KIÁLLÓ és irányt'MUTATÓ vátesz a harmincas években éppúgy, mint a Rákosi-Kádár rendszeben.

 

Azt írja: én a "súlyával LEROGYÓ"

"Állok csak s mutatok s egyre EMELKEDEM"

 

(Ez aztán az igazi bűvészmutatvány a javából: úgy EMELKEDIK, hogy valójában ÁLL (sőt inkább "súlyával LEROGYIK" —csupa porhintés ez a hívek szemébe)

 

— "TanulD el életed csúcsán VAD PÁTOSZÁT a SZÁL FENYŐKNEK"

Majd úgy folytatja ezt a ezt "a koholt szeszekkel mámort mímelő", ezt az egyre megtáltosodó szó'háborgást:

 

— "Nekem a könnyen MEGTÁMADHATÓ igazság KELL ... a mindent KIHÍVÓ… az ellenség elé a jó ELŐÖRS módjára KIVÁGTATÓ"

 

(A szájtépő, ruhaszaggató tartuffe-i mea'culpázásnak és a hatást'vadászó dicsekvésnek ezt a dicstelen kavarását még azzal is tetézi, hogy ezek —a szállóigésítés céljából gyártott fellengős LÓZUNGOK— valójában csak a verbalitás szintjén léteztek nála, amelyekkel a hívei szemében meg-megingott SZEMÉLYI*KULTUSZÁT igyekezett helyrebillenteni).

 

***

S MIKÖZBEN J. Attila felemeli a szavát a "Hazám"-ban: "hogy mi ne legyünk NÉMET GYARMAT";

s miközben az "ordas eszmék" terjedése következményeként —nem sokkal később— így jajdul föl Radnóti: "Oly korban éltemén én e földön, mikor az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra... befonták életét vad kényszerképzetek... az ország megvadult s egy rémes végzeten vigyorgott vértől és mocsoktól részegen";

s miközben a bátrabb ELLENT'ÁLLÓK (pl. egy Bajcsy) —nem sokkal később— fegyverrel a kézben konkrétan SZEMBE'SZÁLLNAK,

 

AKÖZBEN Illyés azzal "NÖVELI a bajt", hogy azok országpusztító következményeit elhallgatja, azaz "…ELFÖDI…"

A "HAZA, A MAGASBAN" c. versében pl. azzal, hogy —a katasztrófa felé sodródó haza idején— azt az ÁLMEGOLDÁST javasolja, hogy kövessék a példáját. Amely imígyen fest az én közbeszólásaimmal kiszínezve:

 

"Csak nézelődöm, járok, élek" –mint a gondtalan járókelők— "MI GONDOM!"? "FEGYVERT SZEREZTEM, bűv-igéket... Karolva könyvem kebelemre, NEVETVE NÉZEK ELLENEMRE" (Magyarán: ezekre a nagyhangú "hazafiakra", ezekre a háborús uszítókra).

Kövessetek abban —folytathatta volna Illyés—, hogy ily' impozáns eleganciával sasszézva dugom fejem homokba, vagyis seprem tudatom szőnyege alá a CSELEKVŐ HAZASZERETET kötelességével kapcsolatos LELKIISMERETEM hangját.

És a HAZA égető problémáinak a —csakis konkrét CSELEKVÉSSEL kezelhető— ÜGYÉT: FEL'SÖPRÖM "..a MAGASBA", a megfoghatatlan (a személytelen) általánosságok szintjére.

Higgyetek nekem, a tapasztalt materialistának, aki már régóta hajtom: "… AZ A VALÓ, AMIT ÉN LÁTOK", nem pedig az, amit ez az utópista idealista, ez a realitásoktól elszakadt lelkületű J. Attila, ez a fantaszta balek... aki —amint látjuk— inkább belepusztult, de nem "FOGTA BE PÖRÖS SZÁJÁT" (Ezen valóságtól elrugaszkodó TETTÉVEL is engem igazolt: Mindig többet ér —mert hasznot'hajtóbb...— egy eleven, mint egy holt költő).

 

Illyésnek, a "Fáklyvivő" vátesznek, ez a "FEGYVERT SZEREZTEM"-tippje, arra a tragikomikus ötletre hasonlít, mintha Zrinyi, a költő annakidején —a "Félhold" terjeszkedésével szemben ("A török áfium ellen való orvosság"-képpen)— nem cselekvő hazafiságra, pl. nem konkrét "FEGYVER SZERZÉSRE" sürgetett volna, hanem —afféle kábítószerként— a "BŰV-IGÉS" magyar "klasszikusok" olvasására.

Azt a "Bartók"-ban emlegetett szisztémát, hogy: "Mert növeli, ki ELFÖDI a bajt" (amit nagy óvatossággal a korabeli Vezetők nyakába varr) Illyés valójában sajátmaga művelte a harmincas években és legintenzívebben a RÁKOSI és KÁDÁR rendszer idején. (S éppen  a BAJOK ELHALLGATÁSÁÉRT —vagy a féligazságokkal kipitykézett mellébeszélésért: (a haza iránti konkrét kötelezettségnek az újfentvaló "MAGASBA EMELÉSÉÉRT)— jutalmazta őt a hatalom oly búsásan, közel négy évtizeden át egyfolytában).

***

 

(Az alábbiakban —a hivatalos kultúrnyikoknak a legbensőbb gondolatait hangosítom ki ekképpen):

A másik törzskönyvezett "szent*tehenünket": JUHÁSZ FERENCET pedig —(aki egy paraszthajszálnyival sem kevésbé ravasz gyerek, mint az életbűvészeti példaképe, Illyés)— azért ABRAKOLJUK oly magas kalóriájú agyondíjakkal abban a (számára engedélyezett "ABRAKADABRA"-cégtáblájú), FORMABONTÓAN-ultramodern stílusú istállóban, hogy mennél jobban megtáltosodva bizonyíthassa ország-világ előtt: nálunk a PARTTALNKODÓ SZOC. REALIZMUS egészen odáig nyúlósodhatik, ahol a part szakad... Pl. felőlünk, ez a mi Juhászunk is, SZABADON gyárthatja a maga Stílus'FORMA KÍSÉRLETEZÉSEIT: az ÖNCÉLÚAN KATASTRO*FRÁSZ'KARIKÁZÓAN hosszúkás eÉeÉposzait, pesszimistán HULLA-hegyező, a SEMMIT lila%%%habossá tupírozó UNALOM%%%szófürtjeit...

Egy a lényeg mindkét "szent*tehenünk" esetében: verseikkel semmi olyan szó*követ ne dobjanak szellemi életünk —békésen sima— állóvizébe, ami akkora súlyú lenne, hogy HULLÁM VERÉSÉVEL valamiféle MOZGÁST (mozgolódást) indítana el az elsimult —tükör*felszínesen ragyogó szellemi életünkben.

Hogy "A BAJ" véletlenül se kövekezhessék be, arra garanciát nyújthatnak azok a Juhász szabadalmazta "CRÉDÓ"-sorok, amelyeket vagy amelyhez hasonszőrűeket szokott volt Ő akasztani a "HULLA-hullárézó' éÉeÉposzainak a hátsó fertájárta (pesszimista kilengésinek az ellensúlyozásaképpen):

 

"KOMMUNISTA KÖLTŐNEK TARTOM MAGAM", és "HISZEM azt is: a SZOCIALIZMUST segítem megvalósítani költészetem tartalmával, VILÁGNÉZETÉVEL... Mert az ember érdemes, az ŐBENNE HITRE. E HITBEN HITEMRŐL SOHA nem mondok le. AKKOR SE, ha VAS-SZÖGEK SÁRGA KEZEIMBEN és LILA LÁBAIMBAN:  HA KÉK SZÍVEMBEN PIROS VAS-LÁNDZSA."

/...ez aztán DÖFI —vetem közbe én/

 

 

Illyésnek, mint lírikusnak az ÉLETRAJZÁBAN (s  ezért a VERSEIBEN is) nem lehet KERESNI-VALÓJA a TITOK rétegek kutatására "felajzott" "Barlangászoknak".

Illyés szerint a TÁRGYAK a maguk matériájától (mintegy "causa sua") Ragyognak.

"Ragyognak a tárgyak…" —írja, s a versíró agyával ezeket kell lefényképezni azzal, hogy "MEGNYALJA a ceruzáját" és lerajzolja őket úgy, ahogy vannak.

Ebből a kiköpötten materialista világlátásból fakad az, hogy ezekben a "lelketlen" anyag*TÁRGYAKBÓL beszürkített Illyés-versekben nem található semmi feltárásra váró (ezüst*arany*drágakő)-RÉTEGZŐDÉS.

 

A J. Attila "kincsesbányájában" viszont a "TÁRGYAK NEM RAGYOGNAK MAGUKTÓL", hanem a nyers, egyen'szürke szó'matériák csak attól válnak RAGYOGÓVÁ, hogy a költő szelleme Eszme*FÉNYT lehel beléjük.

 

Attila szerint nekünk vers'olvasóknak csak azoktól a "fényes" költői szavaktól "VILÁGLIK AGYUNK", amelyekbe A KÖLTŐ LELKET LEHELT :

—ahol pl. a "TÉLI ÉJSZAKA" (mint TÁRGYI-dolog)  csak azért "TÜNDÖKLIK" oly csodálatosan, mert maga a "GONDOLAT"-szóvarázs fényesítette azzá.

—Ettől a "fénytől" válik a "FAGY"-matéria "Fönn, fönn VILLOGÓ baltává", ettől "FÉNYESÜL sikongva" a "hűvös halomba vágott fa GÖRCSE..."

—Ettől a "GONDOLAT*Fénytől" lényegül át a "SÖTÉT CSÖND", mint DOLOG, ilyen szóvarázslatossá, hogy: az

"Ezüst sötétség némasága HOLDAT lakatol a világra. A hideg űrön HOLLÓ repül át s a csönd kihűl...

—Ettől a "Szép beszédtől" válik lehetségessé az, hogy a költő gondolata, "FOGALMA" olyan VALÓSÁGOS, hogy szinte már egyenértékűen VILÁGÍT azzal a TÁRGYI valósággal, amely ott kinn világít, mint "NYERS TÉL"

—A  "Csokonai*FÉNY" szóvarázsa ímígyen "objektivizálódik" (TÁRGYIASUL) vers'sorrá:

 

— "A lenge hold halkal VILÁGOSÍTJA a SZŐKE BIKKFÁK oldalát"

— "Az aranyos felhők tetején lefestve

Mosolyog a híves szárnyon járó estve...

Késsél még, setét éj, komor óráiddal,

Ne fedd bé kedvemet hideg szárnyaiddal:

Úgyis e világban semmi részem nincsen"

 

— "Zordon erdők, durva bércek, szirtok!

Harsogjátok jajjaim!"

 

— "Itt egy üveg borocskát

A zöld gyepágyra tettem

És gyenge rózsaszállal

Száját be is csináltam,

Amott Anakreonnak

Kellő danái vannak

Kaskámba friss eperrel.

Egy öszvességgel íly sok

Gyönyörűt,becsest ki látott?

S ki boldogabb Vitéznél?"

 

— "A hatalmas szerelemnek

Megemésztő tüze bánt…"

 

És mindezen —égi FÉNYTŐL övezett— szóvarázslatok után lökjünk ide egy Illyés —sült'realistán araszoló— "TÁRGYIAS LÍRÁZÁSÁBÓL" egy vitéz*csokrot:

— "Micsoda üzenet?

Oly nagy a csönd:

"  hallom a fülemet."  Avagy:

— "Férj, feleség nagy fűrészt rángat...

Bevág a férfi —hátradől, de

lendül is a kis nő előre..."

/HADD NE MONDJAM TOVÁBB..DE MÉGSE BÍROM MEGÁLLNI, hogy ide ne lódítsam a lózung-ráadást is/:

… "Oh, hogyha mint ők, párba állva,

a nemzet is mind így csatázna."

 

Íme, imígyen fest ez az Illyés-féle "NYALD MEG A CERUZÁD" jegyében összedobált "RAGYOGÓ TÁRGYAK" vers'szó-halmazatja.

Jól látható, hogy itt is az, hogy az Illyés- versezetekben "minden szó, szókép, szószerkezet a lapos-felszínen található közhelyerezetű, szürke'kőzetek fajtájából való.

 

Illyés szerint a "TÁRGYAK maguktól RAGYOGNAK". Csak "NYALD MEG A CERUZÁD" és kész is a vers. Vagyis egyszerűen csak hord össze a valóság tárgyait és borítsd bele a "FORMA-Zsákjába" s máris —MAGUKTÓL— ott "RAGYOGNAK A TÁRGYAK" a versedben.

 

Már az 1932-es "ars poeticájában" megfogalmazza ezt a materialista ízű esztétikai hitvallását, amelyet aztán egész életén át paradigmaként tart a szeme elé:

 

"EGYSZERŰ A VILÁG…" —ne komplikáld hát a dolgokat afféle hitbeli látással, hiszen a világ csak annyi—

"… AMIT KÉT SZEMED LÁT.

(S folytatásképpen még ekként "gagyog*ragyog"):

 

R*a*g*y*o*g*n*a*k  a TÁRGYAK. NYALD MEG a ceruzád"

 

Ezek szerint ahhoz, hogy belső FÉNYT KAPJANAK a tárgyak, nincs semmi szükség a költő SZÓVARÁZSLÓ tekintetéből sugárzó eszmeiségre, amely SZELLEMI*ÉLETTEL TÖLTI MEG a Tárgyakat: a MATÉRIÁT. "SZEMESNEK áll a világ". A költőnek csak SZEMFÜLESEN kell forgolódnia az életben, hisz a TÉMA az utcán hever...

Ennek a szimpla tárgy-materialista látásnak a szöges ellentétét (a valóság fölé emelkedés meta-fizikájának a szürealista csodáját) láthatjuk meg az ilyen J. Attila-i sorokban:

 

"A SEMMI ÁGÁN ül szívem, kis teste hangtalan vacog…"

 

"hallom, amint FÖLÖTTEM CSATTOG, ver a szívem"

 

Az csöppet sem zavarta ezt a "TÁRGYI-LÍRIKUS"-Illyést, hogy milyen ellenvéleménye volt ez'ügyben pl. J. Attilának:

—"az igazat mond, ne csak a valódit, a FÉNYT, amelytől VILÁGLIK agyunk",

vagy Aranynak:

—"Nem A VALÓ hát: annak ÉGI MÁSSA

Lesz, amitől függ az ének VARÁZSA",

vagy Shakespeare-nek:

—"Fölszárnyal a szó, ESZME lenn marad:

SZÓ ESZME NÉLKÜL mennybe sose hat"

 

 

Illyés sosem ZAVARTATTA MAGÁT afféle (csak SZOROGÁST-félelmeket okozó) "NEM-LÁTHATÓKKAL". Nem nehezítette életét (és verseit) a LÁTSZAT*Rend  alatti Mélységekben rejlő ÖSSZEFÜGGÉSEK felszínre hozásának GONDJAIVAL)) Ezért is írhatta Róla J. Attila:

"Téged szeretnek: könnyen értenek,

nem kérdezed, HA FÉLNI KELL, hogy félj-e;

én túlmagasra vettem magamat

s nehéz vagyok, azért süllyedtem MÉLYRE"

 

Illyés életpályája (éppúgy, mint a "költészete") közhelyeres lábakon állt, a maga jól kimódolt mozdulatlanságának eseménytelenségében. "Szent'tehénként" agyonajnározott Élete és "Költészete" nem "kiszámíthatatlan" KALAND volt ezen a földön, hanem maga a megtestesült (kiagyalt, kiszámított) DOMESZTIKÁLTSÁG.

Élete (és közhelyeres "költészete") eleve nem tartogatott semmi "izgalmasat", semmi olyan epizódszerű kitérőt, amely —szerinte feleslegesen— izgalomba hozta volna.

Élete ("költészete") NEM KORSZAKOLHATÓ, mivelhogy élete minden mozzanatát ("fordulatát") csakis a mindent kiszámító és mindent a SZÁMÍTÓ (TAKTIKUSI) agyával komponálta meg.

Vénájából teljesen hiányzik  az ÖSZTÖNBŐL felfakadó "ÁRTATLANSÁGNAK" az ÖNKIFEJEZŐ, spontán áramlása. Minden verse "kicsinált" (számító és kiszámító). Ő valóban NEM-BARTÓKI ember: teljesen hiányzik belőle a KISZÁMÍTHATATLANSÁG (a Véletlenszerűség):

a modern  hangfekvésű, a R*A*P*S*Z*Ó*D*I*K*U*S disszonanciákkal játszó asszociációk s*z*ü*r*r*e*a*l*i*s*t*a  NYOMELEMEINEK az impulzív CSODÁJA.

 

A "véres, igaz életű" költőt (pl. egy Petőfit, Adyt vagy J. Attilát) egyebek mellett az is jellemzi, hogy életpálya-futásának a legapróbb (a Mikor-Hol-HOGYAN?) részletei, változásai (epizódjai) "OLTHATATLAN SZOMJÚSÁGGAL" érdeklik nemcsak a hivatalos kutatókat, hanem a költészetébe szerelmes olvasóit is. Olyanok Ők, mint pl. a költőien szép és zseniális szinésznők, énekesnők ... akiknek a művész és életművészi "alakításai", a legapróbb részletekig "izgalmas" esemény számba mennek...

 

De hát ez az Illyés (és az ő élte rajzolatai) ???...

 

(Igaz, hogy volt benne valami —az önmagát ide-oda billegető, hitegető— kacér nő imázsából, de hát ez máslapra tartozik: ez a "sármosság" sokkal inkább a politikai természetű "sarlatánság" műfajába tartozott).

 

***

ILLYÉS "költőfejedelemmel" kapcsolatosan oly' mindegy, annyira közömbös, hogy:

Hol-Mikor-Kivel-MIT? csinált. Mit gondolt vagy mit  vacsorázhatott mondjuk 1938-ra vagy 1966-ra datálható a debreceni  tartózkodásakor. (Tökmindegy, hogy ennek vagy annak az egyenszürke versének a kiagyalása idején éppen hol spekulálta ki élete további menetrendjét)

De hogy pl. Ady, párizsi létezése idején —mondjuk karácsony tájékán— a szokásosat (virslit tormával), avagy az aznapi postával érkezett (az "ídes" keze által cserépfazékba rakosgatott) "hazai töltött*káposztát vacsorázta leginkább —az érdekességnek számít...

(Amint, ahogy viszont, az is mennyire "sztori" lehetne, ha —a további kutatás tárgyát képezné az— hogy a Pesti Divatlapnál állást, fűtést-világítást (és "jó magyaros tápot") kapott Petőfi, mit is vacsorázhatott még egy pár hónappal ezelőtt abban a fagyos albérletében, amidőn —cseréppipája melege mellett azt az "Egy telem Debrecenben"-t írta.

***

 

Illyés költői működését nem lehet természetesen korszakolni. Legfeljebb erőszakoltan kicövekelni. Vagy legfeljebb: "Kevésbé őszinte"; "Még'kevésbé őszinte" és "Legkevésbé se őszinte" fejezetekre bontani. Nem voltak "Kék", "Sárga" vagy "LILA" korszakai, hiszen az ő mindent csak "KIAGYALÓ-attitűdje" egyen'szürkévé mossa egész költészetét.

Verseit nem lehet tematikailag csoportosítani, hiszen nem voltak,

 

sem —(bátor hangúan hiteles)— "POLITIKAI"-versei;

 

sem —(ösztönerejűen hiteles)— "SZERELMES"-versei;

 

(vagy csak olyan borzalmasak voltak, amit most ismét idecibálunk ominózus mementóként):

"Férj, feleség fűrészt rángat… BEVÁG a férfi, —hátradől, de lendül is a KIS NŐ ELŐRE...Oh, hogy ha, mint ők PÁRBA ÁLLVA, a NEMZET IS MIND ÍGY CSATÁZNA".

 

Egy olyan országban, AHOL RADNÓTI már ilyen sorokat tett le a magyar költészet asztalára, hogy:

"hajad kibomlik, szétterül lobogva s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben";

"Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág";

"KÉT KARODBAN RIGATÓZOM. Két karodban a halálon, mint egy álmon átesem";

"nem tudok én meghalni se, élni se NÉLKÜLED immár",

 

OTT, AKKOR ez az Illyés —mint egy önképzőköri diák— ekképpenvaló képtelen képeket koholva "szavalja" mámort mímelő lendülettel, a maga agyagföldbe ragadt szárnyú verseit "az egyszerű nép napi nyelvén" fogalmazva:

 

"Rángjon a tenger GYORS PÚPJAIVAL, engem TE RINGASS LÁGYHABÚ TALAJ";

"Flóra, virág*szálam "Egyre nagyobb vagy… Országnyi KÉT KARODBA RINGATÓdzOM", mert "NÉLKÜLED, mint olló egy fele… suta a sorsom... Csak PÁRBA, minta LÁB…add SZÁRNYUL HÁT MAGAD";

 

Nincsenek  ("magyar táj, magyar ecsettel" festett)

—"TÁJ"-versei, életképei,

(ahol "Kis sömlyék szélin tehenek legelnek..." s "Az alkonyat… a szürke fákra vérző aranyat fest". Vagy ahol "Brummog a bőgő, asszony lett a lány … a bort megisszák, asszonyt megverik… Benn emberek és künn komondorok". Vagy ahol "Hálót fon az est, a nagy barna pók...Tüzeket raknak az égi tanyák, Hallgatják halkan a harmónikát");

 

sem (filozófikusan nagy'ívű)

—"GONDOLATI"-költeményei (legfeljebb csak szónokias hatásvadászattal felépített eszmefuttatásai);

 

sem —"SZÁLLÓIGÉS"-vers'sorai—

 

(Legfeljebb csak ilyen közhelyeres trombózis'lábon álló "szárnyalásai, hogy: "Mert növeli, ki elfödi a bajt", vagy: "Népek vezetői!…" (magyarán szólva: népem zsarnokai, ha nem vennétek részemről sértésnek…) "… LEGYETEK ÉRZŐ IDEGDÚCOK!" Avagy az a legattraktívabb fajtából való: "Nemzetét ma az EMELI föl, ki súlyával LEROGY")

***

 

Babits élete végefelé visszatekintve, vétkesnek érezte magát azért, mert ő is, mint Jónás "rühellé a prófétaságot", hogy nem EMELT SZÓT IDEJÉBEN —a fasiszta barbárság felé sodródó közállapotokkal SZEMBEN, hanem "a vétkesek közt cinkosan HALLGATOTT", nem emelt szót a hátrányos helyzetű jogfosztottak érdekében.

Ebben bűnbánó gyónásban (önkritika-képben) szükségképpen benne kellett, hogy legyen az a hátrányos helyzetbe taszított, az a tényleges  ("legnagyobb élő költő")-jogaitól megfosztott J. Attila is, akiről éreznie kellett azt, amit Kosztolányi úgy fogalmazott meg, hogy: itt van köztünk a háttérben egy költő, aki egy fejjel nagyobb nálunk.

Az a költő, aki népének olyan költő*prófétája volt, hogy nem hátrált, "nem menekült", nem alkudott, hanem mindhalálig helytállt (ahogyan írja utolsó versében: "Mióta éltem , forgószélben próbáltam ÁLLNI HELYEMEN").

Akiről azt is lehetne mondani, hogy J. Attila azért vált a költészetében társai közt  művészileg a "legkülönbbé", mert ERKÖLCSI BÁTORSÁG tekintetében ő volt a legnagyobb köztük. (Ahogy Ady írja: "LEGKÜLÖMB ember, ki bátor S csak egy külömb van, aki: BÁTRABB") Különben Petőfi is pont ugyanezt vallja a Költészet és az Erkölcs (a Szó és Tett) szoros összefüggéséről.

Nos. Ha Babits, a megszomorított, "véres, igaz életű" költőtársára is gondolhatott, amikor azt írja: "ATYJAFIÁÉRT SZÁMOT AD A TESTVÉR", akkor ez'ügyben — a J. Attilának a —"céhen belüliek" által MEGNEHEZÍTETT költői— SORSÁBAN nemcsak a "néma hallgatásával", hanem az aktív ROSSZINDULATÁVAL is százszorosan vétkezett Illyés.

Meg még azzal is, hogy —a potencilisan soron'következésre jogosult előtt (a LEGKÜLÖNB KÖLTŐVEL SZEMBEN)— a BAUMGARTEN-díjakat Ő zsebelte be.

Pedig erre a "költő'pénzre" annál is inkább méltatlannak kellett volna éreznie magát, mivelhogy  —az 1927-ben elhunyt BAUMGARTEN FERENC VÉGRENDELETILEG  úgy rendelkezett, hogy:  OLYAN ÍRÓKAT TÁMOGASSANAK,

"AKIK MEG NEM ALKUVÓ MAGATARTÁSUK MIATT ANYAGIAKBAN SZŰKÖLKÖDNEK"

Hogy Illyés mennyire nem tartozott ezek közé elsősorban is MORÁLISAN, arról ekképpen mea'culpázik ő'maga: Az utóbbi időben —amióta szalonképesebbre vettem a vers'fazonomat— szívesen fogadott belépő lettem a szerkesztőségekben...

"Most, hogy karok, AJTÓK NYÍLNAK MÁR FELÉM… félve nézek körém, s hallgatom SZÍVEMET: OLY ÁRULÓN DOBOG"

 

***

 

Az ügyben, hogy —erkölcsi kisebbségi érzéséből fakadóan— Illyés mennyire igyekezett, ahol csak tehette lejjebb nyomkodni —a nálánál egy fejjel "magasb*erkölcsű" vetélytársát— álljon itt az alábbi (a Nyugatban 1932-ben megjelentetett RECENZIÓJA a "KÜLVÁROSI ÉJ" kötetről.

Amelynek írója az a J. Attila, akiről az a hír járta "népies" berkekben, hogy ez a szerencsétlen balek —ahogy annakidején Ady— egyre inkább a ZSIDÓK ESZKÖZÉVÉ kezes'bárányosodik, anélkül, hogy ezt ez a szerencsétlen egyáltalán észrevenné.

 

És most lássuk a "költőfejedelmi"-gonoszkodás "tárgyi bizonyítékaként" eme hírhedt  Illyés-RECENZIÓT.

Íme egy részlet ebből a nehány ODAHÁNYT-"Jó'szónak" utána kibontakozó, gonosz'élű pengevillanásból, ebből —a magát indulatmentes objektivitásba burkolt— (alattomosan alakoskodó) okfejtésből.

 

"JÓ költőnél, amilyennek én József Attilát tartom… "

—így kezdi el ez a "költőfejedelem-jelölt" a szegény-barát vállának a veregetését... hogy aztán a végefelé többször is víz'alá nyomogathassa.

Majd így folytatja:

annak ellenére, hogy

"tökéletes KÜLSŐRE, makulátlan dallamosságra TÖREKSZIK (és ezt csak HELYESELHETJÜK)… mégis a kész vers olvastán AZT KELL MEGÁLLAPÍTANUNK… hogy ez a SOK JÓ TÖREKVÉS NEM váltja ki A TÖKÉLETES VERS benyomását… legtöbb versén azzal az érzéssel tűnődik el az olvasó, hogy A KÖVETKEZŐ KÖLTEMÉNY BIZONYÁRA NAGYSZERŰ LESZ ... DARABOKBAN  ÉL*VEZ*TEM  József Attila verseit. Elolvastam három-négy szakaszt, EDDIG ELSŐRENDŰ, MIÉRT NEM FEJEZTED BE ITT? … TÚLSOKAT MARKOLSZ, KEVESET FOGSZ."

"Valami OBJEKTÍV LÍRA EZ... ebben a FÜZETBEN alig van három-négy részlet, ahol KÖZVETLEN, SZUBJEKTÍV LÍRAI MEGNYILATKOZÁST kapunk és EZEK A LEGKEVÉSBÉ SIKERÜLTEK."

 

/Imígyen fölényeskedik ez a —minden versét csak az agyával és manipuláns kezével "tárgy-lírázó"— versfaragó majszter, aki —különösen az 1932 után írt "koholt képekkel és szeszekkel mámort' mímelő" verseiben már— tövig kigyomlálta a karrierjére nézve veszélyes őszinte érzéseket (az emberi dokumentumokat), és helyettük a békesó'hideg eszével kiagyalt ÖTLETEIT ("vers*ürügyeit") retorikázta, illusztrálta verssé, amolyan hatást'vadászó dikciókkal, dobhártya repesz'csattanókkal kistafírungozva.

Amely szellemeskedéssé lekopasztott, közhelyeres mondásokkal feljavított kalóriájú —"tárgyisnak" eufémizált— "ANTI*LÍRÁZÁSBÓL" immáron unos'untalan kilóg "Az ÖTLET durva hagymaszára" /—Verlaine/

Illyésre valóban ráillik az az intelem, amit J. Attila rögtönzött a kacér nőkről szólván: "Éva vigyázz, magadat nagyon el NE TAKARD AZ ESZEDDEL, játszd ami vagy —ne tulozz… "

Nos. Illyés egész életén át, (még a lírai versnél is ember'dokumentumosabban ŐSZINTE érzéseket feltárni havatott műfajban— a NAPLÓIBAN is) el tudta magát takarni az eszével, s épp' ezért tudta líráját (önmagát) piacképessé, ELADHATÓVÁ TENNI, és tudott egyfolytában MEGÚSZNI emberpróbálóan nehéz időket és tudott "úszni… FÖNT A FÉNYEN, BOLDOGAN…" attól, hogy minden rendszerben "felül lehetett KÖLTŐI SZINTJÉN A VILÁGNAK, amely…"

 

No de folytassuk csak a "Nyugat"-i birtokon belülről fölényeskedő "költőfejedelem-jelölt" símanyelvűen álnokoskodó álokoskodásait.

 

Attila barátunk —mondja Illyés— nem elégszik meg , hogy teljes bortokában van a nép, a virágénekek gazdag nyelvezetének, amiből ha szerényebb lenne, még valóban szép verseket is írhatna. De nem , és nem… Sokat markolni igyekvő mohóságában, nagyravágyásában "három-négy hibátlan szakasz után RÁESZMÉL, HOGY Ő TULAJDONKÉPPEN FORRADALMÁR IS. NEM SZERETNÉM, HA FÉLREÉRTENÉNEK. SEMMI KIFOGÁSOM A FORRADALMISÁGA ELLEN…"

/: Ezt azért is hangsúlyozom —folytathatta volna imígyen— mert hisz' en'magam is jártam valaha abban a cipőben, amelynek szorításából mára  már "KIESZELTEM" magam, s büszkén (ámbátor némi mea'culpázó körítéssel megspékelve) megállapíthatom: azótátul "Úszom fönt… a fényen, boldogan, hogy felül vagyok költői szintjén a világak, amely alattam békétlen dohog" —amint ezt a "békétlenséget" ez a "DOHOGÁS"-főszakértő, szerencsétlen Attila barátom is, olykor már-már az unalomig, —ha kell, ha nem— igyekszik versbeszedni, méghozzá amolyan "marxizmusal felvértezett" öntudattal:/

(Ez utóbbi zárójeles bekezdést én szineztem föl egy kissé, az Illyés tónusához igazodó színharmóniát meg nem bontva).

Ismétlem —írja tovább Illyés:

"Semmi kifogásom a forradalmisága ellen, a BAJ CSAK AZ, hogy EZ ép egy nyugodt szemléletű, minden … LÁZÍTÁSTÓL mérföldre eső vers írása közben JUT ESZÉBE… képzeljék el, hogy Petőfi a "RESZKET A BOKOR…" hangulatába… akarta volna elhelyezni… hogy a királyokat SÜRGŐSEN FEL KELL AKASZTANI. Ilyen KEVEREDÉS rontja le JÓZSEF ATTILA olyan szép verseinek a hatását, mint a HOLT VIDÉK vagy a TRÉFÁS MEDVETÁNC."

Mindebből következik, hogy József Attila "MÉG NEM TISZTULT LE… az egymástól elütő DARABOK még… KAVAROGNAK, mint az ŐS KÁOSZ, de egyes elemek MÁR CSOMÓSODNAK."

 

/: No de itt már  —ide tanulmány'írás-szabály, oda bevett szokás..  —vastagon közbe kell avatkoznom. Mert itt ezen a ponton az Ön életbűvészeti teljesítményekre képesített eszének a dugattyúi látványosan beragadtak a sárga*irígység kátyújába. Ön ugyanis —a forradalmár Petőfit oly gyakorta száján forgató óvatos'duhaj— itt (ebben a volt barátját a sárga'földig lehordani igyekvő recenziójának a hátsó fertáján) végképp' kilógatta a zöldre szőrösödött lólábát…

Azt veti J. Attila szemére —éspedig Petőfire hivatkozva— hogy a "HOLT VIDÉK" versben, a jónak értékelhető tájleíró részletek végefelé, hirtelen, —az előző részleteket mintegy agyoncsapva— csempészi oda a maga "féldecijét": maga " utó'Piás" rögeszméit: a lázító, forradalmi indulatait.

Nos. Ha Ön —alattomos módon— nem a "Reszket a bokor…" verset, hanem a kézenfekvő természetességgel idekívánkozó "A PUSZTA TÉLEN"-t hívta volna tetemre a "Holt vidék" lejáratása céljából, akkor a napnál is világosabb lett volna a reverendája alól kilógó lóláb, vagyis az az övön aluli lórugás, amit szegénysorsú, "hátrányos helyzetű" volt-barátjával szemben elkövetett.

Hiszen a "Puszta télen"-ben éppen az ön Petőfijének "jut eszébe" olyan "ízléstelen baklövés", hogy ennek a nyugodt légkörű tájleírásnak a fináléját "elpancserkedi" azzal, hogy hirtelen kitör belőle a forradalmi indulat (ha nem is olyan "marxista", mint J. Attilából, de azért mégis valami jakobinusinak mondható), ekképpen: "Mint országa széléről visszapillantó, kiűzött KIRÁLYNAK, mint olyannak ... leesik fejéről VÉRES KORONÁJA"

Ehhez —a vers idillikus szőttesének az előzeteséből szervetlenül kilógó disszonanciájához— képest ("A puszta télen" tájverssel egyenrangúan zseniálisnak mondható "Holt vidék" "csendháborítóan otromba fináléja" sem nevezhető "odacsapottan csapnivaló" ráadásnak.

(: Íme ideírom "tárgyi bizonyítékként" azt a zsenálisan egyszerű négy és fél sort, amilyet a puszta'fiságával hencelgő nép'fi a legszebb álmában sem tudott volna  lepipálni:

"Kis szobában kis parasztok.

Egy pipázik, de harasztot.

Ezeken nem segít ima.

Gondolkodva ülnek im a

sötétben."

Íme, ez ÁM A csoda-rím...  (ez valóban az, amiért érdemes egy költőnek összecsengetni a vers'sorokat)

Akaratlanul is idekonganak a botfülű Illyésnek azon  rém*rímes kolompolásai, amelyek (amolyan öncélúan odabiggyesztett csingilingiként) oly facérsággal lógnak a vers'sorai végén, mint tarisznyán a lakat. Oly SZÉLHÁMOS céltalansággal flangálnak ott, mint a szekérrúdhoz kötött szélső'hámos lovak Pl. imígyen:

"ahogy más ökRÖT, apámtól e pár ökLÖT kaptam" —avagy— "nem a világvége tomBOL, robban ki az aTOMBÓL".

 

Micsoda egy képmutatás Illyés részéről kifogásolni a J. Attila-féle ((vers'végére odaakasztott") eszmei mondanivalózást, amikor az ő versei végére úgy kapaszkodnak oda a közhelyeres utánérzésekből készített Eszme*lózungok , mint a nyüves bogáncsok.

Egy-egy versének a 90°%-ból —a benne lévő szó'formákból, szószerkezet'formákból— annyira hiányoznak a belsejükből kisugárzó IDEÁK, a "szóvarázslatok", hogy

—ezen "SZÉPSÉG*HIÁNYOSSÁGOK" KOMPENZÁLÁSAKÉPPEN, a Forma-Tartalom szerves egységének a látszatát keltve—

oly' émelyítő*tömény eszme'szósz tósztot kell kivágnia ("átajában" a vers) végefelére.

Illyés tehát ebben a kérdésben olyan farizeus képet vág J. Attila felé, mint aki a más szemében keresi a szálkát, miközben a sajátjában nem látja meg a gerendát.

(Hiszen minden "nagy" versének a hátsó*fertáján ott nyüzsögnek az oktondi kádenciák).

 

Többek közül itt van pl. egy táj(természeti)-verse,  a  "Télvégi szél". Ebben azt az Ötletét húrozza verssé, ahogy a tavaszi szél (mint vonó) végig pásztázza nemcsak a közvetlen környéket, hanem "fut a vonó egy országból a másikba... Ráng a vonó tengerparttól tengerpartig", és ennek az ötlet-futamnak a végére —mintegy szervetlen anyagként bedobva— kivágja a rezet:

"Minden nóta azt mondja... Jégtörő szél, akárhogy is muzsikálod, minden NÉP egy szót ír rá, a SZABADSÁGOT."

Ez a Petőfi-korabeli —ám azóta lózunggá korszerűtlenedett "Eszme*szó-páros" oly oktondian, oly nevetségesen díszeleg ennek a versnek a farán, mint lóf...-on a vitézkötés.

Mert az ilyen — Petőfi korában még élő "Szabadság"–Nép" eszme*sugárzású szavakat— a késői méltatlan utódok devalválták, kiüresítették. Illyés A MAGA NYELVI ÚJÍTÁSÁT —(az Ady, J. Attila által korszerűsített, új'élettel megtöltött szóformákat felhasználva, és azokat a maga szellemiségéhez igazítva)—  NEM HAJTOTTA VÉGRE, hanem a könnyebb, mert felszínesebb utat választotta ( s a "népiesség" örve alatt): 19. századi nyelv'hangulati paneleket, stereotípiákat (pl. Kölcsey-Petőfi-Arany-Vörösmarty "utánérzéseket") dikciózva kádenciázta a vers'beszédét.

 

***

 

Végre aztán 1937 késő őszén elérkezett a "nagy nap" (az Illyés számára egyre kínosabbá váló vetélytársi (V)iszonynak az ő megoldódása): A "költőfejedelem-jelölt" útjából "ELTÜNT HIRTELEN" a korszak legnagyobb élő költője, aki azt írta nem sokkal a halála előtt: "Bánat szedi szét eszemet, ha megtudom , mire jutottam... várhattam volna még tíz évet…"

Illyés (ez a minden szemfüles-ugrásra kész, talpraesett zseni) azon'nyomban (még "hulla'melegében") —mint a fentebb ismertetett verskötet-elemzés HIDEG hang'ÜTÉSEINEK az okozója, szerzője—  feltűnően MELEGHANGÚ elparentáló-méltatást eresztett meg a "BARÁTRÓL".

Az igazság kedvéért hozzá kell tennem: Ez a minden eshetőségre idejében felkészülő tipusú Illyés— valószínűség szerint nemrég újra olvasta "Antonius beszédét Caesar koporsója fölött", és ez nem volt tanulság nélküli a számára...

Már előre el is készítette a majdani jól felépített "gyászírása" vázlatát, s ebben már jóelőre leszögezett egy's'mást. Pl. azt, hogy HÁROMSZOR FOGJA (no, nem elárulni, hanem) szembe KÖNNYEZNI A BARÁTOT. (vélhetőleg azért, hogy elejét vegye az esetleges rosszindulatú találgatásoknak)

És tényleg, a majdan megírt kb. egy oldalas méltatásban, háromszor is kijelenti (bejelenti), hogy ő bizony —bármennyire is hihetetlennek hangzik, de—  EGY ÜLTŐ'HELYBE' HÁROMSZOR IS MEGKÖNNYEZTE ATTILÁT. Kvázi tehát szó se lehet arról, hogy ne'adj'isten ő is rátett volna egy-két SZÍV'LAPÁTTAL az élő J. Attila időelőtti föld'alá juttatásához.

És eljött a "cselekvés" órája. (Nem csalás, nem ámítás: a "gyászbeszédet" el lehet olvasni a "Nyugat"-ban).

 

Ebből a résen'állóan szemfüles hírtelenséggel közölt  —három'ADAG ''' KÖNNYTŐL ''' áztatott—  NECROLÓGBÓL azért is lóg ki oly' szőrösen a lóláb, mert hisz' Illyés, az egyre bennfentesebb "Nyugat-főpotentátor", hosszú éveken át —(az ominózus '32-es, baráti vállveregetéssel kezdődően lekezelő, víz'alá nyomkodással elegyített J. Attila méltatáson kívül)— egyetlen sort se írt —a JOGOS  ELISMERÉS Hiányától IS egyre mélyebbre süllyedő, tehát egyre körültekintőbben tapintatos és "gyakorlatias" segítségre szoruló— "BARÁTJÁRÓL". (Akitől még az utolsó, életbe'kapaszkodást jelentő— "karcsú-szalmaszálat", FLÓRÁT is elcsaklizta. Legalább is Attila ezt így érezte utolsó percig).

Íme, Illyésnek ezek a kiagyalt, mámort'mímelően koholt (tartuffe-ien álszent) KROKODÍL'Könnyei az alábbi (előre kiásott, kimanipulált) szó'CSATORNÁKON ömledeznek:

 

Halálod hírére "FÉLÓRÁIG…"

 

És —folytathatta volna ekképpen— ezt itt, mint lényeges minútum'momentumot szeretném rögtön aláhúzni. Tehát azt, hogy nem holmi 28 vagy akár 29 percig, hanem írd és mondd: harminc, azaz számjegyszerűleg 30 percig. Ráadásul még szabad legyen hozzátennem: számomra is meglepetés —mondhatnám: Unikum—, úgy is mondhatnám ritka vendégként konstatált esemény volt ez a (nem győzöm eléggé hangsúlyozni) KÖNNYEZÉS, mint olyan...(számomra, ismétlem, aki köztudottan nem vagyok híve a "festett'vér"-mutogatásnak, a látványos elérzékenyülésnek...)

 

Szóval: Halálod hírére

"FÉLÓRÁIG csak álltam az ablaknak (pontosítva az ablakfélfának) DÖLVE A VÉGÉN VETTEM ÉSZRE, hogy a KÖNNY... (= a Sósvíz/I.) VÉGIG FOLYT az arcomon... a keserűség BUGGYANT KI AZ ÖNVÁD, HOGY NEM SEGÍTETTEM... hogy mostmár sose segíthetek".

És ezután (egy igazi illyésien-ÖNMENTŐ, körmönfont SZÓCSAVARÁSSAL), —a közhelyszerűen semmitmondozó ÁLTALÁNOSSÁGBA EMELVE— viszi tovább a szövegelést, vagyis vérszegényíti el, mismásolja oka'vesztetté, az előbb még őszintének tűnő bűnbánattal felemlegetett "ÖNVÁD" konkrétumot, ekképpen:

Esetleg csak azzal enyhíthetném barátom vádját, hogy ugyebár, nemcsak speciálisan az Ő halála, hanem tulajdonképpen

 

"MINDEN HALÁL VÁD az élők ellen, AKIK MÉG BÍRJÁK AZ ÉLETET"

(Ezzel az ÁLTALÁNOSSÁG vizenyős talajába feloldott "konkrét FELELŐSSÉGGEL" operál az "Egy mondat a zsarnokságról"-ban is —úgymond— : "hol zsarnokság van, ott zsarnokság van egészen odáig, hogy TE MAGAD IS ZSARNOKSÁG VAGY... Tehát, HA MINDENKIÉ, AKKOR SENKIÉ se a FELELŐSSÉG. Sem a Zsarnoké, sem az Áldozaté. Sem a pártállami elité, sem az enyimé (a "költőfejedelemé"), aki mindig "birtokon belül leledzettem" ("Úsztam fönt a fényen, boldogan, hogy felül vagyok költői szintjén a világnak, mely alatta békétlen dohog").

 

***

Befejezésképpen visszatérek Illyés induló éveire NÉMETH LÁSZLÓ kalauzolásával.

Németh az Illyés verseket  —amint ez az 1928-ban megjelent "Nehéz föld" verskötet elemzése kapcsán kiderül— óriási hozsánnával fogadta. A vesékbe'látóan élesszemű ítész azonban —a sűrű szuperlatívuszok közepette— a végefelé egy-két olyan megjegyzést is fűz a versekhez (és Illyéshez), amely alapjaiban húzza ki a talajt az előzőleg általa is feltornyosított "nagy költő"-piedesztál alól.

Azt nehezményezi Németh, hogy Illyésből hiányzik a valóban nagy költők JELLEMÉT fémjelző "EMBERI HITELESSÉG". Illyésnek —úgymond— "Vannak bizonykodásai, de nincs ELRENDELT HITE, vannak igazságai, de NINCS IGAZSÁGA"

Ezt a JELLEM'HIBÁT Illyés stílusából ("Az ember:a stílusa") vonja le. Abból, hogy az Illyés versekben nincs meg a Forma-Tartalomnak az az organikus egysége, ami egy verset hitelessé tehet. Az Illyés vers sorainak (vagyis "A Nép szava: Isten szava!"-hitvallásúra feltupírozottan mámort'mímelő vers sorainak, eskü*szilárd meggyőződésének) a 90%-a olyan  —a mindenkori lepettanásra, lelécelésre alkalmatos (alakítható-FELCSERÉLHETŐ) VILÁGNÉZETI-gyúrma forma—  fazonú, hogy ezeket az ÁLSZENTÜL*Elszánt meggyőződéssel leírt (ezeket a sem égboltra,sem kőtáblára fel nem véshetően hatásvadászó "NÉPNEVÉBENKEDÉSEKET", ezeket a próféta'ambíciókkal kikevert szentenciákat, ezeket a szállóigézésre kandidáló dikciókat, vers'sor-Axiómákat legalább "MÉG HÁROMFÉLEKÉPP MEG LEHETNE ÍRNI" —írja Németh.

Majd így folytatja: Nincs meg bennük —a halhatatlanság*márványába*vésést lehetővé tevő— "MEGVÁLTOZHATATLANSÁGNAK" a morál'logikai tömörsége, esztétikai hitelessége.

"VERSEIBEN A GONDOLATOK… " oly sablonossá, oly lapossá csiszoltak, annyira kiagyltan megcsináltak, annyira ÉLMÉNY-deficitesek, annyira "meg'nem'gondolt gondolatok", annyira nem ösztön mélyből fakadóan hitelesített ÖNKIFEJEZÉSEK, hogy azok valójában

"KICSERÉLHETŐK, MINT A ZSINDELYDARABOK" —írja Németh.

— Illyés költői pózai "ÁTVETT PÓZOK… MINDEGYIK PÓZÁNAK MEG TUDNÁM NEVEZNI A KITALÁLÓJÁT…"

— "… nem érzem a versekben AZ ESŐ KŐ ZUHANÁSÁT, amelynek CSAK EGY PÁLYÁN LEHETNE ZUHANNIA"

— Verseinek nincs "RITMIKAI HITELE" sem, "… futamai meg-megbicsaklanak" egy-egy versén belül. E téren is "MAKACS KÖVETKEZETESSÉGET VÁROK". "ALIG VAN VERSE, MELY A FÜLET MEGGYŐZNÉ"

— Vers'technikájában itt-ott már-már "az INTELLEKTUÁLIS SZÉLHÁMOSOK apró FOGÁSAI" tünnek fel" —írja Németh ezeket a lesújtó megjegyzéseket.

S hozzátehetjük: ezek a stílusbeli (vagyis JELLEMBELI) vétkek —a RÁKOSI-KÁDÁR rendszer idején— valósággal DISZNÓ*KÖVÉRRE TETEMESEDNEK.

Németh, Illyésnek számos olyan stílusbeli, vagyis jellembeli hibájára hívja fel hívja fel még ekkortájt a figyelmet, amelynek a végső következtetését már csak azért SEM MERI LEVONNI, mivel ekkor már el kezdődött az illyési NYOMULÁS FELFELÉ, illetve befelé a NYUGAT belső "birtokon belüli" bugyraiba: Babits bizalmába. Érezni lehetett már annak az előszelét, hogy őbelőle nem valamiféle "véres, igaz életű" vátesz fog kibújni, hanem amolyan isten kegyelméből valóan hitbizományosított irodalmi-VEZÉR*féle "költőfejedelem"...

 

***

Az eddigi "ceterum censeo… "-s indulataim után még azt is megemlíteném, hogy az egyéb (relatív erkölcséből fakadó) "szépség*hibái" mellett felemlítendő az a költői deficitje, —ami azáltal is árulkodik az ő költői hiteltelenségéről— hogy NINCS FÜLE, amivel meghallaná és szája, amivel —(a szavak és azok magán- és mássalhangzóinak varázshanggá* harmónizálásával)—  ő is el tudná mesélni az imponderábilis valóságokat, mint pl. az ilyen (beszédes) *CSÖNDET... hogy pl.

 

"Hallottam sírni a vasat. Hallottam az esőt nevetni"

 

Ilyen —"csöndet érzékeltető témában" neki csak ilyen kiagyaltan ostoba ötletei születnek, hogy:

 

"Micsoda üzenet? Oly nagy a CSÖND: HALLOM A FÜLEMET"

 

Illyés képtelen bárminek —a MÉLYÉRE NÉZVE— a végére járni. Ő —a végig nem gondolt gondolatok szószólója— analfabét' arra, hogy MEGHALLJA a "fecsegő felszín" alatti és azon TÚLI meta'CSÖND világát...

Bármi matérián, fizikain TÚLI transzcendencia (amilyen a MORÁL is) nonszensz az ő tarisznya'hite számára. (közismert hitvallása az, hogy: "Egyszerű a világ…" —csak annyi— "…amit KÉT SZEMED LÁT").

Az Ő RELATÍV erkölcsisége nemcsak, hogy művelni nem tudja a CSODÁT (a SZÉPET), de MEGHALLANI SEM.

Pl. az ilyen ABSZOLÚT CSÖNDET, hogy:

 

"Így ül a hold, ádáz vihar után

ELCSÖNDESÜLT nagy tornyos fellegen...

Hallgatva a sírbolti CSÖNDESSÉGET

A rémteli sötét erdő alatt,

Amíg a fákról nagy, nehéz könnycseppek

Hervadt levélre HALKAN HULLANAK ,,, ... … " — Vajda

 

(vagy az ilyen csöndet, hogy):

 

"A lenge hold HALKAL világosítja meg

A szőke bikkfák oldalát" — Csokonai

 

Vagy az ilyen tökéletes "CSENDÉLET" hangulatokat:

 

"Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket

üvegtálon...

Vízcsöpp iramlik egy kövér bogyóról

és elgurul, akár a brilliáns.

Pompa ez, részvételen, derült,

magába-forduló TÖKÉLETESSÉG.

Jobb volna élni. Ámde túl a fák már

aranykezükkel intenek nekem." — Kosztolányi

 

Hát.. igen... ez bizony nem semmi…

 

Ilyen klasszikussá emelkedett látásmóddal kellett nemes versenyre kelnie ennek az  A*t*t*i*l*á*n*a*k ...

No, de hallgassuk csak az Ő —bartóki mélységben meghangszerelt— sorait is:

"Tündöklik, mint a GONDOLAT maga,

a téli éjszaka.

Ezüst sötétség némasága

holdat lakatol a világra.

A hideg űrön HOLLÓ repül át

s a CSÖND KIHÜL. Hallod-e CSONT, A CSÖNDET?

Össze-koccannak a molekulák"

 

És most újfent iderángatom Illyést, a botfülűt...

"Micsoda üzenet?

Oly nagy a csönd:

HALLOM A FÜLEMET"

 

/vagy itt ez a még siralmasabb "CSÖND"-szimfóniája:

"Figyel FELÜLVE A SZÍV: zörög az éjszakában kint a ház fölött, az udvarban, a határban, a CSENDBEN most jól-hallható csillagrendszerekben"/

 

De ha már itt tartunk ennél az Illyés által felvetett: "Szív és csillag*csönd" témát variáló soroknál —ennek a mélyrepülésnek a kontrasztjaként ideidézem az "Óda" utolsó (és zarójelbe tett) sorait:

"(Milyen magas e hajnali ég!

Seregek csillognak *** é**r**c**e**i**b**e**n

Bántja szemem a nagy // fényesség //

El vagyok veszve, azt hiszem.

HALLOM, amint fölöttem csattog,

ver a szívem)"

 

***

 

De hát miért is kell ennyit foglalkoznom Illyés "költészetével"?

Nem azért, mert ezt ennek a SIKERES, fölöttébb nagy TAKTIKUSNAK az Ő varázslatos költői személyisége indokolná, hanem azért, mert  —miközben a hivatalos irodalomkritika, közel egy félévszázadon keresztül, napjainkig bezárólag—  Illyést (és az ő életbűvészetének utánzóját: Juhász Ferencet) kultuszolta agyon reggeltől-estig, aközben az ő "szent'tehén"-tömegük rátehénkedett, és maga alá temette, elzárta a magyar lírai költészet élő folyamát. (S amely ezzel —J. Attila, Radnóti halála után— megszakadott...)

A magyar lírának az élővíz folyama fokozatosan állóvízzé mocsarasodott. Kezdetét vette a hiteles élmény'fedezet nélüli —az abszolút*őszintén*szókimondó*önkifejezésen átszürten hitelesített— IGAZ'mondás egyre magasodó DEFICITJE a vers írásban.

A megalkuvás nélküli SZÓT'EMELÉS hiánya (az ESZME-IDEA hiánya) eldeformálóan hatott a vers-kifejezések stílusbeli természetességére is, és egy mesterkélt fazonú vers'beszéd terjengett el —e két "szent'tehén" bőgéseinek az utánzásaképpen. Kialakult egy  —az adott lehetőségek mentén kialakítottan mámort'mímelő, koholt szeszekkel és képekkel" működő, (kollaboráns eszmeiségű) CÉLTALAN (vagyis ÖNCÉLÚ) vers*csinálási FORMALIZMUS, amit költészetként eufémizáltak —az ilyetén véleményből élősködő— irod. kritikusok.

A legképtelenebb STÍL'forma-kísérletezésnek jött el az ő ideje, annak a bizonyos (újmódi): "aki nincs ellenünk, velünk van"-lózungnak a jegyében. Amellett zöld utat kapott az az "új irány", mely szerint egy kölőnek mindenről szabad írni, mindent szabad KRITIKAI HANGGAL illetni, ami NÉPFRONTOSÍTOTTAN ildomosnak számított.

Talmi'fényes FÉLIGAZSÁGOS szószunyogok, hernyó*törzsű mocsári*lepkék lepték el a totál'ellaposodott magyar líra ellÁposodott, elszikesedett területeit.

***

Ahhoz, hogy radikálisan feltárhassuk a lírai költészetünk TETSZ'HALÁLÁNAK az okát, le kell hatolni a probléma gyökeréig.

S ha ott fülön'csíptük a bűnöst (miként ezt tették Jónással az ókori hajós'legények, akik Őt a felszínre rángatták és a tengerbe hajították), akkor várható, hogy meg lehet állítani a magyar költészet hajójának a tovább'süllyedését.

Ha —ország'világ szeme elé tárjuk a megnevezett főbűnöst, és annak kultikussá piedesztált "költőfejedelmi" szobrát félrerobbantjuk a "régi" költészetünk szabad folyásának az útjából, csak akkor reménykedhetünk a félezer éves magyar költészet életképes hagyományainak (az újfent magasraemelt MORÁLIS bátorságnak) az ÚJJÁSZÜLETÉSÉBEN.

(Arra a Petőfi által felállított "ars poetikai" normára kell gondolnunk, amit Ő így fogalmazott meg, költői teljesítményére is gondolva: arra vagyok a legbüszkébb, hogy "SZIGORÚ ERKÖLCSŰ EMBER VALÉK": a meg'nem 'akuvás "tiszta erkölcse" —mindenek felett...)

 

A magyar költészetben jó öt évszázad óta az a "szent*szokás" járja, hogy egy-egy költő (költő nemzedék) —valami szent életösztöntől vezérelve (nem biológiailag, hanem szellemileg értve) TOVÁBBADJA az elődöktől kapott "MAGYAR*Sors-ÜZENET"-stafétabotját.

S "Az Élet szent okokból élni akar" szállóigéjének a folytatásaképpen azt írja Ady "ez ügyben":

"Óh, határtalanság:

Nincs Múlt, Jelen, Jövő:

Egymásnak ÁTADJÁK

Ó üzenetüket az évek."

 

Nos. Ez a "szent*trend", ez a stafétabot átadási szent aktus szakadott meg J. Attila, Radnóti halálával, akiknek a "véres, igaz életű" kezéből nem volt hajlandó átvenni e szent zászlót az —elvileg,  potenciálisan (virtuálisan) éppen soronkövetkező— "ÜGYELETES ZSENI-jelölt", Illyés. Nem volt hajlandó folytatni a "véres, igaz élettel" megszentelt "keskeny uton" járást, mert ő "rühellé a prófétaságot", mert ő a mindenáronvaló SIKER és TÚLÉLÉS útjára szeretett volna rálépni, és "ÚSZNI fönt a fényen , BOLDOGAN, hogy FELÜL van költői szintjén a világnak..."

Ennek a szent küldetésű MAGYAR KÖLTÉSZETNEK —a "vérrel tanúskodó életekkel" járhatóvá tett, "vérrel tanúskodó, igaz életekkel" halhatatlanná emelkedett— SZENT ÚTJÁNAK tovább kell folytatódnia ad*astra... amíg magyar él e Kárpátoktól övezett "SZENTFÖLDÖN".

Mert "Valami nagy-nagy Sors, Ok, Cél van itt, Valami nagy-nagy, ős tanulság, Amely kis népeket tanít..." Érette "… szívesen áldozunk velőt, Mert TRAGIKUSABB és SZEBB sors nincs ISTEN és EMBEREK ELŐTT.";

"Csodálatos, babonás, bús magyarság

Szeretlek

S tebenned vagyok, mert vesztedet sokan akarják." /Ady/

A lírai költészetünk mai (eszmeileg kiüresedett, formailag semmitmondóan értelmetlen) —és totál pénzfüggvényesen lélegző— állapota nem véletlen jelenség. Pontosan visszavezethető a forrásvidékig: a prototipus-Modellt képező Illyés "költőfejedelemig".

Illyés TÁRGYIAS (vagyis a lírai őszinteséget mellőző) LÍRÁZÁSA már a kommunizmus évtizedei alatt Paradigmát, példaképet jelentett —a könnyű életre aspiráló— költő*kandidánsok sisere hada számára.

Ezeknek a konjunktúrát (a versírási foglalkozást) megnyergelő lovagokoknak az eszményképe: Illyés, mint életbűvész volt.

—S minthogy "Fejétől bűzlik a hal"— a "költőfejedelmünk" találmányára, erre az egyismeretlenes egyenletre (erre —a minden lényeges kérdésről HALLGATÓ műfajú— "TÁRGYIAS LÍRA" alapképletre) vezethető vissza —ez a mára már— többismeretesen IMMORÁLISSÁ*köbgyökösödött post'modern ANTI'LÍRÁS trend.

Illyés —dicséretekben és "költő*pénzekben" dúskálóan irígylésreméltó életmódja és "költészete"— azt sugallta az őreá felnéző "költő*kandidáns" ifjoncoknak, hogy mintha végérvényesen megszünt volna a "költői foglalkozásnak" —az a "szakmai ártalom jellegű"— rizikó faktora, amelynek már csak emlék*képpen lógtak a levegőben (pontosabban az irodalom tankönyvek lapjain), pl. imígyen: "Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon", meg'hogy: "Ki magyar tájon nagy sorsra vágyik… Rokkanva jut el az éjszakáig.", meg'hogy: "A költő hasztalan vonít (itt csak meghalni sikerül)"

Illyés ezt  —a meg'nem alkuvásuk miatt "önsorsrontásba", tragédiába forduló költői "sorscsapás"-trendet—  azáltal fordított meg, hogy  kiiktatta "költészetéből" (= az életéből) a teljes igazságnak az ŐSZINTE SZÓKIMONDÁSÁBÓL fakadó (karrier-gyengülést és delkasszálódás-veszélyt magábahordozó) következményét.

Ezt azáltal érte el, verseit NEM élmény'erejű, spontán ön(ÉN)kifejezéssel hitelesített formában, (tehát nem a Test-Lélek, a Forma-Tartalom szerves egységében) alkotta ("szülte"), hanem csak —nagy szakmai TUDÁS birtokában— olyanná CSINÁLTA, MESTERKEDTE meg, mintha az igazi (ÉLŐ) költemény lenne.

Pedig hát —mint J. Attilától tudjuk— "A líra: logika, de NEM TUDOMÁNY". Mert a tudomány OK-okozati (TÁRGYI) bizonyításokkal ÉRVEL, FEJTEGET, nem szakad el a MATERIÁLIS TÉNYEKTŐL.

A művészet viszont SZABADON SZÁRNYALVA ragadja meg a dolgok lényegét (IDEÁIT), és azt ÁBRÁZOLJA képi-zenei-"kisplasztikai" eszközökkel: nem azt, ami "VAN", hanem azt, ami "LEHETNE" (Mert "ami VAN széthull darabokra")

A művészet (A szavak többjelentés-vonatkozásainak, árnyaló képességének a működtetésével) "nem csak a VALÓT, hanem annak ÉGI MÁSSÁT  —a "való" igazabb voltát ragadja meg, vagyis azt  ami a valóságban, —mint ideálisabb LEHETŐSÉG— benne van.

A művészet azt HIT'vallja: Úgy légy realista, hogy AKARD A LEHETETLENT. Nos, ez az a valami ami —ennek a fontolva haladó, sült'realista, tarisznya'hitű —taktikus, tudományos észjárású Illyésnek nem megy a fejébe.

Illyés előbb nagy akkurátussággal összehordja a vers tartó-FORMÁJÁBA a Tárgy*Témát, és utána hozzámanipulálja, hozzámesterkedi a vers'TESTBE a "lelket", az "Eszmét", az eszmei'MONDANIVALÓT.

Ezzel a mesterkélt machinációval összeaplikált Forma-Tartalom Egységgel aztán (amely tehát nem organikusan született) azt csinálhat, amit csak akar. Jobbra is Balra is úgy kavarhatja, ahogy a Vevő akarja.

(Egy élő szervezettel ezt a ide-oda csavarást, áthelyezéseket nem lehet megtenni büntetlenül, de az Illyés versekkel igen).

Ezeket  a (nem a Forma-Tartalom, nem a Test'Lélek szerves egységében született verseket

"MÉG HÁROMFÉLEKÉPP MEG LEHETNE ÍRNI... verseiben a GONDOLATOK… KICSERÉLHETŐK, MINT A ZSINDELYDARABOK"

—írja Németh László. (Ez azt jelenti, hogy a verseinek a STÍLUSA lélektanilag, emberileg HITELTELENEK, tehát nem költemények, hanem csak megcsinált (kvázi) versek. S minthogy "A stílus: az ember", ezért hát Ő is HITELTELEN).

Illyés tehát azért tudott vídáman, dalolva érvényesülni a Rákosi és a Kádár rendszerben, mert kiiktatta versírásából azt karrier*veszélyt magában hordozó elemet, amelyet a költemények lelke: a spontán ön(ÉN) kifejezés őszintesége jelentett volna. Ez pedig akkor jelentkezett volna, ha a verseit a Forma*Tartalom szerves egységben szülte volna.

De ezt Ő, a nagy spekuláns elme úgy kerülte el, hogy előbb megcsinálta a vers szóformáiból, szószerkezeteiből a TÁRGYI*MASSZÁT, a matériát és csak azután —mintegy kivülről tömte bele az "IDEÁT", az ESZMEI mondanivalót.

Ezt a "költői" szisztémát JUHÁSZ F. (a kommunista korszak másik agyondíjazottja) —az Illyés  életbűvészetének zseniális utánzója— az alábbiak szerint foglalta aranymondásba:

A versben a szó, a szókép megjelenhet

 

"KÖZVETÍTŐSZEREPET NEM VÁLLALÓ ANYAGKÉNT... mint a kő, Kő…", mint az aranyér, "Aranyér", mint a végbélnyílás, "Végbélnyílás", mint az stb., "STB"...

 

Ilyen eszmeileg üres, eszméletlenül tartalmatlan (matéraia'tömény) szóformák keringenek Juhász verseiben, mint pl. "Végbélnyílása: P*A*R*A*D*I*C*S*O*M*F*Ü*R*T*Ö*K". Meg ilyen szószerkezetek, hogy: "Kannibál szívem … embercsontot mar, emberHULLÁT ZABÁL. Ím: győzedelmem!"

 

Juhász szerint tehát pl. az olyan "közvetítőszereppel" terhelt, —olyan eszme által elnehezített szóformák, mint pl. "Amde TÚL a fák már aranykezükkel intenek nekem"— nem boríthatók a (költészet asztalán —szó'nyelésre várakozó) "FORMA-ZSÁKJÁBA".

 

És most ugrik a Juhász-majom a dög-kútba...

 

"A KÖLTÉSZET A VALÓSÁG BELEGYÖMÖSZÖLÉSE A FORMA ZSÁKJÁBA"

 

/S tekintve, hogy ez a "FORMA" nem élő, szerves anyag, hanem műanyag, ezért aztán kibír minden ERŐSZAKTEVÉST. Nem úgy, mint pl. a tömőfával tömött lúd gégéje, amelynek szakítószilárdsága nem határtalan./

 

S minekutána ez a gyömösz-munka megtörtént, akkor következik az, ami tulajdonképpen egy afféle kollaboráns porhintés a rendszer hivatalos kritikusainak a szemébe.

Vagyis, —tehát, hogy szó ne érje a ház elejét a Hatalom részéről, ezért— "átajában" a vers végére (de lehet olykor egy lófejjel előrébb is)— odailleszt (Juhász is, Illyés is) valami patetikus hitvallást, amolyan CRÉDÓZÓ lózungot. (Ezzel állítván helyre a vers Formai-Tartalmi Egységét).

 

Ez az —Eszmei*Utántöltéssel működő— Illyés/Juhász vers*konstrukció ahhoz hasonló, mintha egy szobrász olyan kifejezéstelen anyag*masszává FORMÁZNÁ ki a szobrát, amely nem fejezne ki semmi IDEÁT. Amire aztán —(az ESZME-deficit kompenzálásaképpen)— kivülről akasztana rá egy cégér*táblát: "SZABADSÁG", "NÉP",  —vagy egyéb, ezekhez hasonszőrűen "KRÉDÓZÓ"— lózung*szavak feliratozásával ellátva.

 

—Közszemlére bocsátva— idecibálok ebből a "crédózó"-stempli szériából legalább egy-két standard-értékű darabot:

Itt van mindjárt egy az "ÓH'BÉGATÓS" fajtából:

 

"ÓH, boldog, ezerszer boldog itt az ember…" hiszen "ÓH, az iskola-ablakból POLITIKUS-KÉP PLAKÁT-ÜZENETE mosolyog feléd" (Mármint Rákosi elvtárs, a gyerekek és a béke barátja).

 

És most következzenek a "hiszekegyezések" szériában:

 

"Én HISZEK az emberben: én HISZEK az emberiségben… a jóságban. HISZEK, HISZEK, HISZEK. E HITEM nélkül élni se tudnék. Ez a HIT költészetem TARTALMA a kezdésektől. És e HITEMRŐL nem tudok és nem fogok lemondani soha. Mert az ember érdemes a HITRE, az Őbenne HITRE. E HITBEN HITEMRŐL soha le nem mondok. Akkor se, ha vas-szögek..." —óh..la'la'la... óh bla'bla'bla…

És "Elindulok életre szántan… PIROS ESŐBEN A SZOCIALIZMUS KORSZAKÁBAN"

 

Ilyen kaliberű "koholt képekkel és szeszekkel való mámor'mímelésre" euforjázik rá POMOGÁTS (fő'fő irod. kritikus, amikor ekképpenvaló szó'lihegéssel szaporítja tovább ezt a rendszernek benyaló "HISZEK*egyezést":

J.F. "Vállalta a CSONTTÖRŐ küzdelmet, és ezek HITÉVEL szerezte vissza HITÉT"

(Ahhoz az Illyés-szekértáborosokhoz tartozik ez a       Pomogáts is, akik —Csoórival az élbolyban— ma is futnak a pénzük... Azaz elsősorban érdekeltek az ILLYÉS-JUHÁSZ kultusz újjáélesztésében).

*

 

Az ma már borítékolhatóan biztos, hogy Illyés Gyula, a "költő" immáron soha nem válhat az újért RAJONGÓ, a fennálló ellen LÁZADÓ fiatalok eszményképévé. Soha nem lehet Valakije a Vers SZERELMESEINEK, olyan, aki a vers'szavainak a szent VARÁZSÁVAL meg tudná HÓDÍTANI —a MEG'NEM ALKUVÁSRA Fölkent— ifjak SZÍVÉT.

Ady bizton elmondhatta magáról azt, amit Illyés még álmában sem: "Ifjú szivekben élek s mindig tovább... Lyányok s ifjak szivei védenek"

 

***

 

Ceterum censeo... Kárthágót pedig el kell pusztítani. Vagyis: Ezt a piedesztálra emelt Kétfejű-BÁLVÁNY építményt le kell rombolni és félre kell tolni az útból: szembe kell nézni és le kell számolni e talmi'fényes múlttal, amely maga alá temette és hosszú évtizedeken át legátolta, letorlaszolta a félezeréves lírai költészetünk TOVÁBB*Haladásának a HAGYOMÁNY'szabta ÚTJÁT. (A Forma-Tartalom szerves*egységében*születő költemények sokévszázados tradicióját)

Hiszen ma már a kövek is kiáltanak: a napnál is világosabbá vált, hogy e "szent*tehenek" hasába csak belebeszélték a zseniális bornyút azok a szemfényvesztő Hivatalosak, akiknek ez a porhintés —évtizedeken át— érdekükben állt... És még ma is

fut-naka-pénzüku-tán)

/—  ..  /—  .. / — /

 

Bp. 2005. febr.

Makray Imre