VAN-E tudatunktól független, ABSZOLÚT IGAZSÁG?

/Avagy minden igazság RELATÍV, tehát nincs is …/

Motto: „A LÉT dadog...”

—csak a való lényegét képező IGAZ—

„csak a TÖRVÉNY a tiszta beszéd.”

I.

A Pilátus elé hurcolt Jézus —amikor Pilátus az iránt érdeklődik, hogy valójában mit is akar ez a szerencsétlen zsidó— azt válaszolja: „Én azért születtem e világra, hogy bizonyságot tegyek az IGAZSÁGRÓL.”

Ekkor Pilátus —ez a szkeptikus római kissé cinikus fölénnyel legyint Jézusra, mondván: „Micsoda AZ IGAZSÁG …?”

Hát igen… azóta is gyakorta előkerül ez a „?-jeles” ÜTŐkártya, ez a mindent elrelativizáló überolás, amikor az ember’fia (mint szegény magam is) érvelni próbál az Igazság mellett.

Vegyük végre tudomásul —mondják Ők— hogy valójában minden igazság-felmutatás NÉZŐPONT kérdése. AMI AZT JELENTI, hogy tudatunktól független IGAZSÁG NINCS IS, hanem csak —szubjektív érdekeltség alapján szét’relatívizálódott igazságok létezhetnek.

Vagyis csakis részrehajló rész-igazságok vannak: annyi az igazság, ahányan mondják. S mivelhogy mindenki a maga lovát dicséri, mindenki csak hazabeszél (még ha a hazáról is beszél), ezért aztán lehetetlen EGY’ségre jutni. („ahány ház, annyi szokás, minthogy „EGY’Isten” sincs, hanem csak házi-istenek ...) Mindenki a maga istenére (a maga érdekére) esküszik: A zsidók pl. Ábrahám istenére, mi meg Petőfivel együtt „a magyarok istenére esküszünk”

Mindez azt látszik alátámasztani, hogy teljesen hiábavaló szent meggyőződés (ezért valójában csak tévhit, illúzió) a függetlenül létező Abszolút Igazságról (pl. „Az Istenről”, „A Hazáról”, „Az Erkölcsről”) vallott hitünk.

Pedig hát a (RÉSZ-igazságokon túlmutató) TELJES IGAZSÁGBA VETETT HIT éltette és tette abszolút meg nem alkuvóvá (függetlenné, szabaddá), bátor szókimondóvá például —a „magát MINDENSÉGGEL mérő, BENSŐBŐL vezérelt”— J. Attilát, s tette őszintévé, halálig menően hűséges igaz’mondóvá halhatatlan KÖLTŐINKET, meg a vérrel’tanúskodásig hű mártírjainkat. Azokat az „Itt állok, másként nem tehetek”-hitvallókat.

(Költőink közül természetesen nem az olyan’félére gondolok, aki az „Egy mondat…”-ban pl. annyira hazabeszélően relatívizálta szét, mosogatta egybe a zsarnokság kisebb-nagyobb Kollaboránsait (vagyis „a fürdővízzel együtt” az Áldozatokat is), hogy végül —azzal a bizonyos „mindenki *szem a *láncban”-nal— szinte már semmissé pancsolta szét a témát, minekutána kivétel nélkül mindenkire ráhúzta a vizeslepedőt, és végül imígyen vágta ki a rezet: te ÁLDOZAT —tévedésben ringatod magad, hisz’— TE „MAGAD IS ZSARNOKSÁG VAGY!”, úgyhogy nem ugrálhat majd itt senki —ha ne adj’isten— felmerülne a felelősségre vonás kérdése.)

Relativistáink szerint úgy tűnik, hogy értelmetlen, felesleges bárminémű beszélgetés, vitatkozás, IGAZSÁG TEVŐ SZÁNDÉK az emberek között, merthogy az önmegvalósításban érdekeltek haszon-maximáló életelve úgyis felülír minden erkölcsi IDEALIZMUST, minden általános, egyetemes IGAZSÁGRA (Univerzáliára) irányuló törekvést és munkálkodást.

Ezért aztán haszontalan hiábavalóság minden olyan beszélgetést, vitát még csak el is képzelni, amely felül tudna emelkedni a „hazabeszélők igazságának” a szempontjain, és —a konkrét valóság felszíne mögötti mélységekben létező LÉNYEGI-ÖSSZEFÜGGÉSEK forrástiszta közegében— törekedne megtalálni (A VALÓ TALMI*FÉNYE által elhomályosított TORZKÉPEKNEK a KORLÁTAIN túlmutató), vagyis a METAFIZIKAILAG hitelesített Abszolút*IGAZSÁGOT.

Relativistáink szerint az az igazság, hogy valójában csak erre-arrahajló, konkrét FÁK vannak, olyanok, amelyek miatt nem is láthatjuk meg soha az ERDŐT, mint olyat, ergo NINCS is, hiszen minden ami „ÁLTALÁNOS” —minden ami „Lényegi-FOGALMI”; minden ami „ESZMEI és ESZMÉNYI”— csakis virtuálisan létező fiktív valóság lehet. Őszerintük a —materiális valófelszín konkrét láthatóságával szemben tételezett— mélyebb (transzcendentálisabb) Igazság csak káprázat... nevetséges Abszurditás.

Ezzel szemben az Abszolút Igazságban hívők azt vallják, hogy a konkrét Valóból ELVONT, vagyis az adott dolog EREDETÉRE visszamutató a’priori IDEA (az „ante rem”) az az Abszolútum, amelynek a relatívizálódott, MATERIÁLIS megvalósulása („post rem”-je), vagyis csupán csak ÁRNYLÉTE a való „ÉGI MÁSSÁ”-nak.

/Hiszen pl. azt is szokták mondani: valahogy TÖKÉLETESEBB, boldogabb, izgalmasabb érzés reménykedőn vitorlázva közeledni a kikötőbe, mint már megérkezettként konstatálni a tényállást; Meg hogy Ideálisabb érzés „Ballag már a vén diák tovább-tovább”-ot énekelni, mint már megérkezett „kintlevőségként” araszolni bele a „nagy*Életbe”;

Vagy például: Ideálisabb létforma könnyű’léptű, bimbózó*lányként szökellni a réten, avagy hanyatfekve bámulni a rózsafelhős eget és álmodozni a mesebeli királyfiról, semmint majdan beérkezett gyanánt megülepedve TÖLTEKEZNI a telített VALÓSÁGGAL./

Ezek az a’priori élmények is azt sejtetik, hogy a „Célbajutás*IDEÁNAK”, mint olyannak a mívolta TÖKÉLETESEBB, mint annak materiális megvalósultsága. Ez a tény is felébresztheti annak a gyanúnak a jogosultságát, hogy minden MATERIÁLIS TÁRGYIASULÁST megelőz annak egy TÖKÉLETESEBB kiadása, egy a’priori IDEÁJA, egy olyan elő’modellezett prototipusa, amely még a Teremtő kezéből került ki.

Ilyen ideálisra modellezett példány lehetett az első ember’pár is. (Amely semmiképp sem lehetett valamiféle makogó orángután-fajzat, olyanféle, amelynek pedig hasonszőrű prototipusaihoz vezeti vissza pl. egy Mozart vagy Goethe pedigréjét a materialista evolúciótan).

A realista gondolkozású emberek szerint természetesen nem vehetők komolyan semmi efféle IDEA’tanszerű „BOLONDSÁGOK”. Erre az idealista marhaságokra vevők csak —az amolyan álmodozó, valóságtól elrugaszkodó idealisták, jelesül a POÉTÁK lehetnek.

(Ezeknek az utópista képzelgőknek a személyiség jegyeit maga Csokonai Vitéz összegezte, határozta meg a legtalálóbban, mondván: A Költő: Bolond, magyarán „Az is BOLOND, aki poétává lesz Magyarországon”; Ady is tesz utalást ilyesmire, mondván: „Vagy BOLONDOK vagyunk s elveszünk egy szálig…”; A legkeserűbben J. Attila fogalmaz e témában: „BOLONDOT játszottak velem, s már halálom is hasztalan”)

Ezeknek a bolondulásig IDEA kergető poétáknak a rokonságába tartozó PLÁTÓNNAK az IDEA-tana sem mondható másnak, mint egy meghibbant elme ESZME’futtatásának; KANT „DING AN SICH”-je nem különben.

De egy SHAKESPEARE-nek is elszállhatott az agya, amikor olyasmit mond, hogy: Nem elég az üdvösséghez az olyan beszéd, amikor a SZÓ’forma csak valami konkrétszagú jelentést tartalmaz, mivel ez így nem egyéb, mint valami földhöz tapadt massza. Mert –úgymond- ámbár „Fölszárnyalhat a szó, Eszme lennmarad, SZÓ ESZME NÉLKÜL mennybe sose hat”

Valójában egy J. Attila se tudhatta, mit beszélt, amikor azt hányja Th. Mannak a szemére, hogy az író olyankor ténylegesen „lódít”, amikor csak a VALÓSÁGOT (a Felszínt) írja le, s nem hatol a dolgok legmélyéig (a való „égi mássá”-ig”), a való eszményi IGAZÁIG: az ”IDEÁIG”. (Hiszen: „ami VAN széthull darabokra... csak ami LESZ, az a VIRÁG”. Költő vagyok, így vagyok véges. S halandó létemre mégis azt mondom: „nem ér engem veszedelem, magamat is elültetem”, hogy: „ha már elpusztul a világ, legyen a sírjára virág”)

Költőnk szerint mindig a valófelszínen megrekedt „meg nem gondolt gondolat” az, amely melegágyát képezi az „ordas eszmék” virágba’borulásának.

Materialistáink szerint tehát az olyan elvont, „megfoghatatlan” FOGALMAK, mint pl. „AZ IGAZSÁG”, „AZ ISTEN”, „A HAZA”, „AZ ERKÖLCS” azért sem létezhetnek, mert nincs olyan —tudatunktól függetlenül is létező— reális alapjuk a társadalmi valóságban, AMIT TÜKRÖZHETNÉNEK tudatilag. Így aztán „Ezek” csak NOMINÁLISAN létező virtuális Képzeteknek —képernyőn fel nem fogható, mérésre nem alkalmas— fiktív IDEÁKNAK nevezhetőek, amelyek mint ilyenek csakis egy ideálisra vágyó utópikus képzelet agyszüleményei lehetnek ... Azonban itt akár meg is állhat ennek a fölényeskedő ítélkezésnek a menete... Ennek —az „ISTENT: az Igazságot” a hajánál fogva lerángani akaró relativista vélekedésnek— a lólába ugyanis egyre szőrösebben lóg ki a liberál’reverenda alól.

Ezek a liberál’csuhásaink ugyanis abból a hazabeszélő retorikából élnek, amelynek aljas verbalizmusával minden magasztos ESZMÉT (IDEÁT) bizonytalanná igyekeznek destruálni acélból, hogy ebben a szétrelativizált zavarosban aztán könnyebben lehessen halászni.

Ezek az intern.-kozmopolita (globalista) liberalistáink (bíboldog utópistáink, mint amilyen az a megboldogult ’Pista von Eörsi is volt), a maguk nemzeti tradícióinkat dehonesztáló modernkedésükkel, valójában a nemzeti lelkületnek és a nemzet’testnek az ELLENÁLLÓ-Képességét szándékoznak legyengíteni.

(Íme tehát ez a magyar igazság: magyar állampolgár létükre ilyen hazabeszélő az Ő’fajtájuk hazaszeretete.)

Az agyonliblingelt neoliberálisaink árfolyamával szembe úszva állítható viszont, hogy igenis létezik az objektív „EGY’Igazság”, például most is, (ebben az írásban is), amikor egy-egy konkrét dolog igazságának a keresése közben derítjük föl az elnyomott, föld alá szorított, kisemmizett magyarság abszolút*Igazát a mélyből. Amelyről azt hitvallotta Ady:

„Nagyobb IGAZA sose volt népnek, Hitványabb Nérók még seholse éltek… „

(Ezt az így felszínre hozott magyarok*Igazát az idegenszívű vitafelek víz alá nyomhatják ugyan, de attól még az, mint „MAGYAR IGAZSÁG”-Eszme tovább is létezik, és föltámadni készül olyannyira, hogy szinte már itt is van a levegőben —igaz, hogy még csak mint IDEA, de olyan, amiről már a kövek is kiáltanak...)

A dolgok LÉNYEGÉNEK —vagyis az olyan IDEÁKNAK, mint pl. „IGAZSÁG”, „ISTEN”, „HAZA”— a valóság felszínén NEM LÁTHATÓ létezéséről próbálok én is hitet tenni, hírt adni az alábbiakban. (Azzal a bibliai paradoxonnal erősítve magam, hogy: „A HIT: a nem látható dolgok LÉTEZÉSÉRŐL való meggyőződés”)

Például attól függetlenül —hogy ahány ember, annyi részrehajlóan hazabeszélő elképzelés, nézet alakul ki a hazáról, az istenről, az igazságról— azért még —ezen „RÉSZ’TÖREDÉKEK” ellenére, sőt éppenséggel ezért— léteznie kell „AZ EGY-nek, AZ EGÉSZ-nek” (az „EGY’Hazának”) is, mint olyannak, amely valójában a részre töredezett daraboknak az ősi „EGY”-ségét, a’priori „IDEÁJÁT” képezi...

Vagyis valahol (a felszínen láthatón túli láthatatlan mélyben) még LÉTEZNIE KELL egy ideális TELJESSÉG-képnek az „EGY”-ről: az „EGY’Istenről”, „EGY’Hazáról”, „EGY’Igazságról” vagy az „EGY’Erkölcsről”, az Elnyomott bennszülöttek (a magyarok) igazságáról még akkor is, ha —a vitázó asztaltársaság a haszonélvezet maximálására belőtt agyú tagjai— az ilyen „ideát” kergetőt véleményével együtt „odaátra” kívánva mossák asztal alá, mondván: „Hol élsz te?... 2008-ban”

Az igazi KÖLTŐK (tehát nem az olyan Illyés-féle versírókra gondolok) életre-halálra ELKÖTELEZETTEK —a való’felszín mögött húzódó (a részrehajlóan konkrét igazságoknál mélyebb) FOGALMI-Igazságnak (az IDEÁNAK)— a „TÖRVÉNYNEK” a megragadására és felszínre hozására. Mert „csak a törvény a tiszta beszéd” —J.A.

Ehhez a LÉNYEG (az IDEA) felmutatásához isten’adta (zseniális) LOGIKÁVAL (és erkölcsi bátorsággal) rendelkeznek a költők. —S bár ezt teszik az igaz tudósok is az ő tudósi logikájuk segítségével— de a költők és a tudósok közti némi eltérés kapcsán felemlíti J. Attila: „A líra: LOGIKA, de nem tudomány”

A lírikus is –a tudóshoz hasonlóan— induktív módon dolgozik, de nem az összecédulkázott tényadatokból absztrahálja szintézisbe a lényegi összefüggéseket, hanem úgy, ahogy J. Attila írja: én valójában az intuitív módon, vagyis az „ösztönöm szublimálom”, amikor verset „találok fel”.

J. Attila a líra lényegét képező KÖLTŐI IGAZSÁGOT, ezt a költőiséget még a prózaírókon is számon kéri, minthogy pl. a realista elmeséléseire oly büszke Thomas Manntól is azt várja el, hogy: „az IGAZAT mondd, ne csak a valódit, a FÉNYT, amelytől világlik agyunk”. Ez az a „Fény”, amelyet a költő csakis lírai logikával, ösztöne szublimálásával, intuitív megvilágosodással képes megragadni és verssé varázsolni.

Olykor a SZELLEM (ez a látomást és megszállott elragadtatást katalizáló FÉNY*erő) oly erővel keríti hatalmába a Váteszt, hogy (mint Pál apostolt a damaszkuszi úton) valósággal földre veri:

„(Milyen magas e hajnali ég!

Seregek *c*s*i*l*l*o*g*n*a*k* érceiben.

Bántja szemem a NAGY FÉNYESSÉG, ///////

El vagyok veszve, azt hiszem.

HALLOM, amint fölöttem csattog,

Ver a szivem.)”

„Mint alvadt vérdarabok,

Úgy hullnak eléd

Ezek a szavak.

A lét dadog…”

És végül... —a közelinek érzett halála előtt— fehér*FÉNNYEL festi az égboltra a saját „Angyali mennybemenetelének” éteri tiszta*ívű látomását a

„KÖNNYŰ, F/ E/ H/ É/ R RUHÁBAN” költeményében, ekképpen:

„Megalkotom szerelmemet... É*G*I*T*E*S*T*E*N a lábam: elindulok... —szívem nem remeg— könnyű, f/e/h/é/r ruhában.”

A konkrét realitások felszínén, a fizikain túlmutató META-fizikai IGAZAT (az IDEÁT) kéri számon J. Attila —a körülötte túlsikerekkel töltekező, agyondíjakban dúskáló— Illyés-féléktől, amikor ezt írja:

„e léha lelkek közt ingyen keresek bizonyosabbat, mint a *KOCKA” (ez a racionál*realitás, ez a hat négyzetlappal határolt konkrét üresség). Amelyhez hasonszőrű *„Felszínek” kapcsán találta mondani Illyés, ez a „TÁRGY-lírát” művelő technikus: Hurrá! Költő... ”Ragyognak a *TÁRGYAK, nyald meg a ceruzád!”

Ezt a tarisznyahitűen sült’racionalista Illyést azért sem tartotta igazat*költeni*képes verselőnek J. Attila, mert –mint írta- Illyés attól válik oly vastagon sikeres vers’csinálóvá, merthogy csak afféle „koholt képekkel és szeszekkel mímeli a mámort”; Meg attól is, hogy azt a materialista világnézetet vallotta abban az ominózus ars poetikájában, hogy:

„Egyszerű a világ…” csak annyi „… amit KÉT SZEMED LÁT…”

/És most itt zárójelbe téve egy KÉPZELETBELI önmegszólító Illyés-monológgal próbálom megvilágítani ezt az iménti —pofonegyszerűnek tűnő, valójában nagyon is körmönfont— illyési ars poeticát, amit ugyan még 1932-ben dobott be a köztudatba (a magát tárgyi lírázásába fullasztó pálfordulásának az elködösítése céljából), de amely élete végéig vezérelte. Íme:

Költő! (Ha boldogulni akarsz), ne lesd meg, ne kutasd a való’felszín mögött rejtekező „LÉNYEGET”, mert akkor tenmagad is belenehezülsz: „nehézzé”, nehezebben érthetővé, „Nem’szeretetté” válhatsz olvasóid szemében azokkal a szürrealistára szőtt képeiddel. És a Hatalom is előbb-utóbb neheztelni kezd majd rád, mivel gondot okozhatsz a számára. A Hatalom ugyanis jobban kedveli a lózungszerűen világos gondolatokat a versben.

Ne komplikáld tehát sem a dolgokat, sem a magad életét, hisz’ „EGYSZERŰ a világ...” Úgy válaszd meg hát útaid szélességét és menetirányát, élethelyzeted alakulását, hogy ne legyenek FÉLELMEID, szorongásaid a körülötted folyó élet alakulása miatt.

Én úgy vagyok ezzel... (ahogy ezt nem rég az egyik versemben össze is foglaltam): minden korban „Úsztam fönt… a fényen, boldogan, hogy FELÜL VAGYOK költői szintjén a világnak…”

Legyél tehát olyan sokoldalú és talpraesett, hogy akárhogy fordul... te mindig FELÜL MARADJ. Nem is titkolom: Optimista „Költő vagyok, a kígyó módra BŐRVÁLTÓ …”-fajtából való, hogy úgy mondjam: mindenáron TÚLÉLŐ-tipus.

(Férfiasan bevallom: Más voltam pl. amikor a harmincas évek derekán a „Puszták népéről” MEGVALLOTTAM az igazat és megint más lettem, amikor —az ötvenes évek elején— ugyanennek a népnek a réginél megalázottabb, megnyomorítottabb életéről ELHALLGATTAM az Igazat...)

Összegezve: Ne légy soha gondterhelt ... ez a hosszú élet titka. S el ne feledd: mindig többet használhatsz élő költőként, mint halott halhatatlanként...

J. Attila azt a fentebb említett Illyés-féle „Egyszerű a világ...” kezdetű ars poeticát később (1937-ben) így jegyezte ellen az „Egy költőre” c. versében:

„Téged SZERETNEK: könnyen ÉRTENEK,

Nem kérdezed, HA FÉLNI KELL, hogy félj-e;”

én túlmagasra vettem magamat

s NEHÉZ VAGYOK, azért süllyedtem mélyre.”

J. Attila hitt abban, hogy az ő szubjektív, szürreál’ megfogalmazásai nem csak hogy tükrözik a valóságot, hanem az ő BELSŐ Fogalmai (GONDOLATAI) olyanok, amelyekkel a konkrét tárgyak, dolgok IDEÁJÁT, eszmei esszenciáját oly annyira képesek megragadni, hogy ezek az ő -ilyeténvaló intuicióból keletkezett- költői IGAZSÁGAI már nem csak hogy EGYENÉRTÉKŰEK a KÜLSŐ világgal, hanem olyanok, amely VALÓS-dolgok az ő költő RÁLÁTÁSA nélkül nem is lennének oly tündöklően igazak, oly eszményien SZÉPEK. (Ady Léda kapcsán ezt így fogalmazta meg: „Általam vagy, mert meg ÉN LÁTTALAK”). Ettől a LÁTÁSTÓL születik az „önmagánál szebb, dicsőbb természet: Egy szóval ... a költészet”

A gondolati FOGALOM fényének (az Idea világosságának) ezt az ezoterikus ÁTLÉNYEGÜLÉSÉT (metamorfózisát) anyagi valósággá, természetté, ezt „Az IGE testté lett” misztériumot ekképpen fogalmazza meg J. Attila:

„T ü n d ö k l i k, mint a GONDOLAT maga,

A téli éjszaka.”;

„Szépen beszélsz! FOGALMAD úgy

v i l á g í t, mint ott kinn a nyers tél

s igazad van!”

/Emlékezhetünk, hogy Th. Mannak is azt javasolta: „az igazat mondd ... a FÉNYT, amelytől v i l á g l i k agyunk”/

A legtöbb ember csak konkrétumokban szeret gondolkozni, mert képzelete csak földközelben tud igazán eligazodni. J. Attila nem neheztel rájuk, de azért megjegyzi az ilyen — térben és időben csak testközelben fekvő, leföldelt fázisú dolgokra ASSZOCIÁLNI képes— tarisznyahitű emberről:

„Néki a FOGALMAK hideg vasak, miket csak messziről szemlélni jó”

Ez az ilyen —egyébként cselekvő (dolgos)— tipusú hétköznapi embert olyan fából faragták, mint aki azt tanulta a szüleitől (s ezt a „filozófiát” adta tovább a gyerekeinek), hogy: Fiam csak azzal törödj az életben, ami rád tartozik. (Abból biztos, hogy nem lehet bajod.) Foglalkozzon mindenki a saját dolgával.

Mindig csak a jelenvalóról és arról fantáziálj, amiben élsz. Távolabbi (múltbeli és jövőbeli) dolgokkal ne terheld az agyad. Elég minden napnak a maga baja. Ne szaporítsd még azt te is, hisz’ a baj amúgy sem jár egyedül. Mindennek eljő az ideje... felesleges azt sürgetni.

„Kaparj kurta, neked is lesz!” (Ha nem ábrándozol és iszod el az eszedet)

Az ilyen ember filozófálásai, képzettársításai („elrugaszkodása a földtől”) legfeljebb a közmondásokig terjednek ki. Az ASSZOCIÁLÓ képességének a fesztávolsága reggeltől-estig terjedően behatárolható: pl. az ilyen féligazságos mondásra gondolok, hogy „Ki korán kel, aranyat lel”, amelyet cinikusan úgy lehetne kifordítani, hogy „Ki korán kel, este álmos”.

Az ilyen ember szemében a költők: éhenkórászok. S többre vinnék, ha dolgoznának. Mert „Sokat akar a szarka, nem bírja a farka”

Ezekről a „fontolva haladóan” araszoló, ezekről a földhöz-tapadtan-konkrét emberekről (akikhez az elnyomott szegények is tartoztak) sokat szólt a verseiben J. Attila, de végül is arra a keserű megállapításra jutott, hogy:

„Nem szeretnek a gazdagok,

Míg élek ily szegényen.

SZEGÉNYEKET SEM IZGATOK,

Nem állok én vigasznak ott,

ahol szeretni szégyen.”

Ady meg így fakad ki az időnként szolgalelkűségbe süllyedő tömegemberrel szemben:

„Ez a hőkölő harcok népe S mosti LAPULÁSA is rávall. Hogy az úri kiméletlenség Rásuhintott szíjostorával... Betyár urai így nevelték, Nem rug vissza, csak búsan átkoz, S ki egyszer rugott a magyarba, Szinte kedvet kap a rugáshoz... EZÉRT A NÉPÉRT úgyis mindegy, Ebsorsot akar, hát — akarja”

Erről a „Nép szava: Isten szava!”-formán idealizált NÉPRŐL az alábbi helyzetképet festi J. Attila is:

„a summás sárgul mint az asztag, de követelni nem serény ... magával kötve, mint a kéve, SUNYÍT vagy parancsot követ”

Az ilyen szűklátókörűen realista (ezért aztán könnyen FÉLREVEZETHETŐ) ember típus volt az, amelyik Jézusra „Feszítsd meg!”-et kiáltozott, és az ilyenekből került ki a „Petőfit levasvillázni!”-t ordítozó tömeg’ember.

De idetartozott az a hazabeszélésben jeleskedő „tanult”-réteg is, amelyik Ady verseit formailag „magyartalannak”, tartalmilag „hazaárulónak” bélyegezte; avagy az a középosztálybeli keresztény’konzervatív hazafi, aki szerint egy Móriczot korbáccsal kellene kiverni az irodalmi életből.

Az általunk Igazságnak, objektívnek tartott gondolatmenetünk megtámogatására olykor a külső (objektív) természeti képet is segítségül szoktuk hívni a megrögzött hazuggal szemben, ilyenformán például: „Hogy nem szakad rád az ég!...” Beláthatnád már a tévedésed, hiszen „Már a kövek is KIÁLTANAK…”

J. Attila ehhez hasonlóan: szinte már az elemi erőkkel azonosnak érzi a szavainak súlyát, mondván:

„Nem én KIÁLTOK, a föld DÜBÖRÖG

Visszautalva az indító helyzetre: A „MICSODA AZ IGAZSÁG ?” kérdésben látszólag Pilátusnak van igaza, amennyiben a saját válaszát illetően azt mondja: az igazság relatív volta érvényesül mindenkor és mindenhol, minthogy: AZ Erősebb GYŐZTESNEK mindig IGAZA VAN a gyengébb igazával szemben. Jelesül ott, akkor is ez történt: Az Erőhatalom (a főpapok) akarata győzött: Jézust (magát „AZ IGAZSÁGOT”) keresztre feszítették.

Azonban még ezek után is maradt egy REMÉNYSÉG az „Abszolút Igazság” ügyében hívő számára —amiről Hemingway így tesz hitet: Az Embert el lehet pusztítani, de legyőzni soha.

Többek közt ez történt pl. az elpusztított Ember’fiával is: FELTÁMADT és újfent támadásba lendült „AZ Igazságért”

Vagy ott van Dózsa György példája: „Ízzó vastrónon őt elégetétek, De SZELLEMÉT a tűz nem égeté meg, mert az maga tűz …”, amely most is ott parázslik a hamu alatt és mindig feltámadhat. Mert amikor a „Kemény szél fúj, lángra kap a szikra...” —írja a „Magyar*Igazság” szent apostola, Petőfi.

J. Attila meg így vall az olthatatlan *TŰZ*-ről:

„Ha beomlanak a bányát vázázó oszlopok, a kincset azért a tárnák őrzik és az lobog. ÉS MINDIG ÚJRA nyitnák a bányászok az aknát, amíg szívük dobog.”

—Ady pedig imígyen tesz hitet *A TŰZ*-ről:

„De Tűz és TŰZ én ifjú testvéreim,

Jaj, a Tüzet ne hagyjátok kihalni,

A Élet SZENT OKOKBÓL élni akar

S ha Magyarországra dob ki valakit,

Annak százszorta inkább kell akarni.”

II.

A maga igazát hazabeszélő érveléssel (sanda csúsztatásokkal) relativizáló VITAPARTNER az adott szóbanforgó témát NEM mint valami ÖNTÖRVÉNYŰ, szuverén léttel bíró Cél-OBJEKTUMOT kezeli, mint olyat, amit közös erőfeszítéssel kell a sötét mélyből világra segíteni és büszkén MAGUNK FÖLÉ mutatni: mint olyan „ABSZOLÚT Igazságot” (amely mint ilyen tökéletesen, „FELTÉTEL NÉLKÜL” vállalható), HANEM Ő az igazságot csak holmi ESZKÖZNEK tekinti a maga önös érdeke számára.

Ő, —ez a megmarkolhatóan hasznot hozó igazságokat céltudatosan hajszoló Kétlábú emlős— eleve nem is hisz az objektív (abszolút) Igazságok létezésében és keresésének az értelmében. (Szerinte egyébként éppen ez az „azt hiszem, amit látok”-féle földhö’ragadt mentalitása és világ nézete emelte föl az emberszabású majmot majomszabású emberré.)

Szerintünk viszont —az ESZMEI tét nélküli (eszmecsere hiányos) beszélgetéseken használatos eszmei*MAG nélküli— szavak szaporításai a szalma’cséplés kategóriájába tartoznak.

Különbséget kell tehát tennünk a részrehajlóan hazabeszélő ember, és a szavait TETTEKKEL HITELESÍTŐ ember igazsága között. Ezzel a mérőzsinórral objektíve lehet hitelesíteni azt, hogy azoknak az embereknek az igazsága áll-e közelebb „AZ-Igazsághoz” (vagyis a Valóság felszínén tenyésző rész-igazságok mögötti mélyben fekvő tiszta forráshoz, az „ŐS*FORRÁSHOZ”), akik a személyes érdekeiket is KOCKÁRA MERIK tenni Érte, vagy azoké, akik csak papolnak: „vizet prédikálnak, és...”

És még inkább Azoknak van igaza, akik ÉLETÜKET IS ADJÁK AZ IGAZSÁGÉRT. (Mint pl. a walesi bárdok vagy egy Nagy Imre, avagy az Igazsághoz ragaszkodó hűségükért önsorsrontást is vállaló, idő’előtt elpusztuló Költőink s nem utolsó sorban a „Költők*Költője”: Jézus).

Erről az ABSZOLÚT IGAZSÁGRÓL beszélt Jézus is, amikor Pilátusnak a fellengősen odavetett kérdésére azt a —Pilátusban csak lesajnálást kiváltó— istenien komoly választ adja, hogy: „Én azért jöttem a világra, hogy BIZONYSÁGOT TEGYEK AZ IGAZSÁGRÓL”. Az ezt követő „Micsoda az igazság?” fölényes hangú kérdés feltevése közben Pilátus azt gondolhatta magában: „Hol élsz te barátocskám? —most az Kr. utáni időszámítás tájékán— Vagy nem hallottál még arról, hogy minden igazság: relatív, hogy csak részrehajló, hazabeszélő, ÖNÉRDEK’szagú igazságok létezhetnek.

A „Mi az Igazság?” (a „Kinek van objektíve igaza?”) kérdés eldöntésében olykor maga a megcáfolhatatlan tárgyi bizonyítékot jelentő objektum LÁTVÁNYA siet a segítségünkre. (Ámbár még így is van úgy, hogy még egy való’tény sem szégyeníti meg a Hazugot. Ilyankor szoktuk mondani: Olyan a szemérmetlen, hogy még a csillagokat is letagadja az égről).

Adva van egy olyan család, ahol mindig a családfő ellentmondást nem tűrő igazságtevése dönti el, hogy mi az igaz, s mi nem az. (Történetesen úgy, hogy ha egy ’GAZSÁG-nak beállított dologról kiderül ugyan, hogy igenis az volt maga az igazság, akkor is ez csak úgy válik érvényessé, ha Ő teszi elé az „I”-t és rá a pontot.)

Történt ebben a családban, hogy reggelire lágy’tojás volt a választék. A gyerek bátorkodott felvetni, hogy –úgymond- ő úgy érzi, valami stichje van ezeknek az asztalra rakott tojásoknak. Ő most nem kívánja a tojást.

—Ne válogass, ne affektálj! –így az apa.

Az engedelmességre idomított gyerek kelletlenül kezdi tördelni az egyik tojás végét. Fanyalogva kezdi ízlelgetni. Edd meg csak nyugodtan, nem halsz bele -szellemeskedik a családfő. A gyerek valahogy le nyögve’nyeli a nagyját. Edd csak meg azt a másodikat is. Mondtam már, hogy ne vágj hozzá pofákat...

A gyerek feltöri a másodikat is —igazának biztos tudata ellenére) És íme, mit ad Isten ?... —a gyerek igazát alátámasztandó— segítségére siet a tanúságtevő objektív Igazság. S ezt látni kellett volna —„AZ Igazságban”, mint olyanban abszolút kételkedő— Pilátusnak, minthogy a gyerek ökrendezve mutatja fel a tárgyi bizonyítékot: a tojást, amelynek a zavarosan szürkülő állagában már ott sárgult a csapzott tollasodásnak indult csibe csőre.

***

A „Micsoda az Igazság!” kérdésnek az eldöntésében gyakorta közrejátszik az OK-OKOZAT alattomos felcserélésének a manipulációja is.

Ennek a keretébe tartozik pl. az ANTISZEMITIZMUS kérdése, amit az utóbbi kétezer év óta —a talmudi idők óta— (Okozat helyett) OK-ként tüntetnek fel a zsidó pogromok történelmi trendjének kapcsán. Holott a Kr. előtti időkben —a próféták szerint— az üldözések, elhurcoltatások Isten BÜNTETÉSEKÉPPEN, a Bűn OKOZATAKÉNT szerepelnek az Ószövetségben.

A Bibliában mindez a szenvedés annak az OKNAK az OKOZATAKÉNT szerepelt, hogy Izrael fiai gyakorta elfelejtkeztek az ISTENI TÖRVÉNYEK betartásáról és idegen isteneket kezdtek imádni. Többek közt pl. az asszíriai *MAMMONT (Aki az asszíroknál a gazdagság, a nyerészkedési vágy istene, vagyis aki azóta is a *PÉNZ, a mohó nyereségvágy jelképe).

A Kr. utáni időkben —a Tóra és a Próféták szövegét felváltó TALMUD kóser szövegeiben— mint tréflit sakterolták ki a BŰNBÁNAT (az Önkritika) fogalmának még az írmagját is.

Ebből következően aztán a zsidók az antiszemitizmust és tartozékaikat —immáron kétezer év óta napjainkig— csak OKOZATKÉNT tüntetik föl a sorozatosan, szinte trendszerűen bekövetkező BALSORSUK kapcsán. A zsidók már régóta hatályon kívül helyezték ama —próféták által oly gyakorta hangoztatott— bosszúálló Isten büntetését Izrael népe ellen.

Ezt a tradicionális zsidó —„Isten és az ő választott népe”— misztériumot (amelynek velejárója a Bűn-Büntetés kauzalitásának a determinizmusa) érdekes módon a magyar protestáns prédikátorok és a nagy magyar költők átvették, komolyan vették és aktualizálták a saját népük bűneinek és büntetéseinek a bemutatásaként.

A protestáns prédikátoraink, majd később a prófétai ihletésű költőink (váteszeink) —Kölcseytől Adyig— hangoztatták, hogy: „Hajh, de BŰNEINK MIATT gyúlt harag kebledben s elsújtád villámidat …” stb.

A Talmud (és a neoliberális zsidók) szerint a történelem során be-bekövetkező antiszemitizmusban megnyilvánuló zsidó ellenes utálat és gyűlölet OKOZÓI (még csak egy jotta erejéig sem a mindig kóser zsidók, hanem) kizárólag csak a tréfli GOJOK, ezek az őshonos, született ANTISZEMITÁK.

Ez az ismétlődő trend úgy zajlik le mindenhol és mindenkor, hogy —pl. a spanyol, a portugál, a francia, a német, a lengyel, az orosz stb. lakosság mint befogadó nemzet— egy idő után –a zsidók szerint természetesen minden OK NÉLKÜL- egyre „érthetetlenebb IRIGYKEDÉSBE” kezd, és a fokozódó bajok, problémák BŰNBAKJAKÉNT tünteti fel a szemfüles, élelmes, szorgalmas, találékony, de mindenképpen BECSÜLETES zsidó kisebbséget.

A „teljesen érthetetlen irigykedésnek, gyanúsítgatásnak” a minden alapot nélkülöző fokozódása következményeképpen egy idő után sorra űzik ki őket az európai országokból. (S „a bolygó*zsidó” mindig odább áll egy-egy házzal.)

A történelem emlékezete szerint ez a fölöttébb furcsán ismétlődő jelenség a fáraók Egyiptomában kezdődött és folytatódott évszázadokon keresztül Európa különböző országaiban. Egyébként megállapítható, hogy —ezek az egymást biztatgató őshonos lakosok— az alábbihoz hasonszőrű szövegekkel hergelték egymást: Rekeszd ki őket, mielőtt még teljesen a fejedre nem nőnek az élet minden területén.

A „bűnbak képzés” kialakulásához az is hozzájárult, hogy az őshonos lakosság egy idő után azt kezdte tárgyalni, „ragozni” egymás közt, hogy miként eshetett meg ez a csúfság rajtunk, hogy „ezek” a nemrég jött’mentek ilyen szemetszúró látványossággal, gyorsasággal gyarapodnak —és nem „ötről-hatra”, hanem— egyből hatvanhatra.

Az lehet –úgymond- hogy okosabbak, szemfülesebbek, élelmesebbek nálunk, de mindez „nem lenne elegendő az üdvösséghez”... Ahhoz valami más is kölletik. Aztán lassan rájöttek arra ezek a „népi antiszemiták” hogy „ezek a választott nép fiai” azzal a „KÉPESSÉGGEL” is megáldottak, hogy —kisebbségi számarányukkal ellentétben— aránytalanul sokan képesek felkerülni az ország vezető kulcspozícióiba és ott extra üzleti szimatuk (TANÁCSADÓI SZEREPÜK) elismeréseképpen privilegizált helyzetbe, extra előnyökhöz juttatja őket az ország-vezetés.

Amely privilégizált (ma úgy mondják: „privatizált”) extraprofitnak és az első kézből szerzett információ-szerzeménynek egy része —az ilyen-olyan csatorna folyományként aztán— le-lecsorog az alacsonyabb fekvésű magukfajtájához is)

(Ennek a zsidósan fényes karriernek a klasszikus ELŐKÉPE az az ÁLOMFEJTŐ —az IDŐJÁRÁS-VÁLTOZÁST előrejelezni tudó— képességgel rendelkező JÓZSEF volt, aki ezáltal a kalkuláns képességével —mint ahogy manapság a tőzsdei SPEKULÁNSOK az ÁRFOLYAM mozgás jövőbeni alakulásának okait megérző szimatukkal— extraprofitot szerzett a fáraónak, amiért az nem is maradt hálátlan.)

És ezen legfelülre került József és pereputtyos potentátorainak polipszerű karjai „KAPCSOLATI TŐKÉHEZ” (pl. előnyös helyzeteket katalizáló INFORMÁCIÓKHOZ, előnyös üzleti lehetőségekhez) juttatták a még alulmaradt fajtestvéreiket.

S ez a sajátosan fajvédő SZOLIDARITÁS (amely „ÖSSZETARTÁS” egyesek szerint a legcsodálatosabb érték a zsidók közt) az, ami aztán egyre fokozottabban irritálta az őshonos lakosságot Európa különböző országokban.

De hát ez történt már annak idején Egyiptomban is. Ahol a többségi lakosság egyre ferdébb hámita-szemmel nézte —a József által fölöttébb támogatott— zsidó kisebbségnek az ELHATALMASODÁSÁT, akiket valamikor vendégként fogadtak be az országba. (S arra kezdett egy szép napon rájönni az egyiptomi nép, amit —Mózes Második Könyve 1. Részének 9. verse— így fogalmaz meg: „IMÉ AZ IZRÁEL FIAINAK NÉPE… HATALMASABB NÁLUNKNÁL”).

Ez ügyben meglehetősen bizarr információhoz juthatunk a bibliai „ESZTER Könyve” kapcsán. A gyönyörűséges zsidó lánynak (Eszternek) a király felesége „pozícióig” viszi fel Isten a dolgát. A nagybátyja, a szemfüles Márdukus pedig azzal férkőzik fel az udvarba, hogy leleplez egy király ellenes összeesküvést. Xerxes hálából (valahogy úgy, ahogy annak idején Józsefet a fáraó) király*helyettesi rangra emeli. Aki ezen jogosítványainak a birtokában aztán bosszúból két nap alatt 75 ezret gyilkoltat le azok közül az „ANTISZEMITA” perzsák közül, akik különösen gyűlölték a túlgyorsan tollasodni, „FELKAPASZKODNI-okos KÉPESSÉGŰ”, egyre előnyösebben érvényesülni „tudó” zsidó szomszédaikat.

(Ennek az impozáns gyilkolási hullámverésnek az emlékét: a „PÚRIM”-ot azóta is —síppal-dobbal-nádihegedűvel kísért— puritán tánclépésekkel ünneplik meg évenként a zsidók.)

Ezt a legfelső Hatalomba való beférkőzési és hatalmaskodási trendet különösen Magyarországon lehet a legvilágosabban szemrevételezni az utolsó száz évben. 1919-ben a lenin*sapkás vörös diktatúra idején (a zsebretett kézzel „igét hírdető”) népbiztosok 90%-a zsidó volt; A ’45-ös „*Felszabadulás” után a „négyek bandája” (Rákosi, Gerő, Farkas, Révai) és fullajtárjai diktálták az embertelen tempót a szovjet típusú beolvasztási kísérletek terén; És ma is ez a liberál’farok csóválja a kommunista*kapitalista kutyát.

Mindenkor az történik, hogy a legfelsőbb vezetés kulcspozícióiba férkőzve úgy befolyásolják a kormányt, hogy az minél idegen-szívűbben, nemzetellenesebben, magyar kultúra ellenesebben (azaz zsidó’pártibban) működjön. (Ők azok, akik azért jutnak helyzeti előnyökhöz, mert annak idején a külföldi szovjet érdekeket, ma meg a nemzetközi globál’tőke érdekeit szolgálják.)

A magyarországi zsidók —tiszta lelkiismeretűre manírozott képpel— jelentik ki, illetve vágják —az őket befogadó magyarság szemébe: Mi az, hogy... nagyon is azt valljuk: minket természetesen csakis a saját történelmi SORSPROBLÉMÁINK érdekelnek első-másod- és harmad sorban is ... Ezért aztán miközben „Ők” a Magyarok Istenére esküsznek, aközben „Mi” a miénkre gondolunk... Ámen! (Csak úgy zárójelbe téve jegyezzük ide halkan, hogy erről az istenről Marx azt a megállapítást tette: „A zsidók féltő, szerető ISTENE: A PÉNZ”)

A magyaroknak az ő saját pusztulásukkal, megmaradásukkal kapcsolatos SIRÁMAIK bennünket sémitákat meglehetősen hidegen hagynak: túlcifrázottra festett, kistikkelt STIGMÁIK, egyre hígabbra felvizezett sirámaik, „Nem, nem sohásra” felcukkolt bundás indulataik (mohácsi, trianoni és egyéb nacionáléjú búsmagyarkodásaik, a hőseik (szentjeik) irányába fel-felnoszogtatott nosztalgiáik), smici*sapkával ékesített *címerük bennünket —mint „birtokon belüli” kivülállókat csak nevetésre ingerelnek.

(Annál is inkább hisz’ nekünk —ha úgy tetszik— ott ragyog a háttérben egy „Igazi*Hazánk”. A Nagy*IZRAEL álomképét a mi’fajtánk úgy melengeti a lelkében, mint ahogy az őfajtájuk a Kárpátok övezte Nagy*Magyarország tájképét)

***

Az Igazság meghamisítása —jelesül az OK-nyomozás és a semmitmondó Okozat-magyarázat szemfényvesztő bűvészmutatványa a tudomány területén— a materialista EVOLÚCIÓTANBAN éri el a csúcsformát.

Ez az attrakció az ÉLET(sejt) keletkezésének —a holtanyagból történő MINŐSÉGI átcsapásának a— „no, de HOGYAN?”-jára adott „csak ezt NEM TUDJUK” válaszával veszi kezdetét. Majd pedig az Életsejt egyre CÉLSZERŰBB komplikáltságúvá történő struktúrálódásának, a MINŐSÉGI ugrásának a „HOGYAN?”-jára adott „csak ezt az egyet NEM TUDJUK” válaszával folytatódik a következőképpen:

Szerintük az pedig már holtbiztos, hogy „ÖNNEMZÉSSEL”, (ezzel az

„impotens ANYAG –szorozva- holt’ANYAGGAL = ÉLET” képlet mechanikája alapján) született meg az ÉLET*sejt. Ami persze már csak azért is abszurditás, hiszen az ÉLET*sejt —szemben az Anyaggal- már a SZELLEMI*Konstrukció jegyeit viseli magán. Születéséhez már valamennyi SZELLEMI-ADALÉK is szükségeltett;

Majd pedig a Sejtek sejtszövetté testesülő evolúciójához és egyre magasabb szintű SZELLEMI INFORMÁCIÓT hordozó MINŐSÉGI*ugrásihoz EGYRE TÖBB SZELLEMI beavatkozás szükségeltetett.

Az újra meg újra tehetetlenkedésben-MEGREKEDT anyagmennyiség megsegítésére céljából —azért hogy az FELJEBB EMELKEDHESSEN egy-egy magasabb fejlődés*SZINTRE— szellem-minőségű beavatkozásra volt szükség.

A materialista evolúciótan szerint ez az Anyagot AKTIVIZÁLÓ szellemi energia-MINŐSÉG magából a passzív anyagmassza-mennyiségből („causa sui”) keletkezett, mint annak mellékterméke („minőségi váladéka”)

Kezdjük a materialista evolúciótannak ezt a SEMMIT Semmivel magyarázó TAUTOLOGIKUS zsonglőrködését az ÉLET*sejt keletkezésének a OK-os magyarázatával, amely így hangzik: A szellemes információkat hordozó ÉLET(sejt) OKA a HOLT’anyag.

Ez olyan abszurd válasz-magyarázat a kérdésre, mintha az alábbi Ok-Okozat relációs párokat sorolnánk fel az ÉLET-Holtanyag kauzalitás helyességének a megvilágítására:

-a VALAMINEK, a Semmi mennyiségi felhalmozódása az oka;

-a VILÁGOSSÁGNAK, a Sötétség;

-a RENDNEK (a Kozmosznak), a Káosz az OKA.

(Pusztán csak azért, MERT AZ EGYIK ELŐBB VOLT, MINT A MÁSIK.)

De hát ezek olyan egetverően semmitmondó, tautológikus állítások, mint amikor ez a tudomány azt szögezi le határozottan, hogy –úgymond- az anyagmennyiségek felhalmozódása egyszer csak „VALAHOGYAN”, valami ismeretlen folytán (s ezt szeretik VÉLETLENNEK nevesíteni) MINŐSÉGI átcsapáshoz vezetett.

(Ez a tudományban legálisan működtetett HAZUGSÁG olyan, mint a politikában az a módszer, hogy: ha a Valótlanságot unalomig ismételjük, akkor —az ettől kimerült tömegember— a végén már el is hiszi).

Ez a SEMMI x Semmi = Valami... logika olyan, mintha azt mondanánk: 1x1x1= KETTŐ. (vagy másképp számolva: 1+1+1= NÉGY). Vagyis HOLTanyag + végtelen sok Holtanyag’mennyiség (egyszer csak „valahogyan”)= ÉLET’Minőség.

Ezzel a logikai bukfenccel ilyesmi is állítható:

-Az Épületnek nem az ÉPÍTÉSZ, hanem a KŐRAKÁS mennyiségének a feltorlódása az okozója;

-A Kőszobornak nem a SZOBRÁSZ, hanem a KŐTÖMB;

-A Hajnalnak az őt megelőző SÖTÉTSÉG (net’án a kokas’kukorék) az oka, nem pedig a *NAP;

-A Tudásnak (nem a felvilágosító*TANÍTÓ, hanem) a nebuló sötét*TUDATLANSÁGA az okozója.

A materialista evolúciótan alapvető (szent) célja a kreatív (világ)*SZELLEM kiiktatása az ÉLETBŐL (annak csodálatos keletkezéséből és egyre szellemesebb, CÉL*szerűbb, egyre INFORMÁCIÓ-gazdagabb FORMASTRUKTÚRÁKAT konstruáló evolúciójából).

Ennek érdekében történik az, hogy az OK-OKOZAT érvelésében szemérmetlenül él vissza azzal a kétségtelen ténnyel, hogy:

Valami mindig MEGELŐZ Valamit időben és-térben, s a dolgoknak ezt a „helyzeti előnyét” emeli fel az OKSÁG rangjára.

Pedig hát ez az „IDŐ-TÉR” nem többet, mint tartalmatlan KATEGÓRIÁT, szemléleti formát jelent. Attól még, hogy a Holtanyag előbb volt, mint az Élet, attól még az csak egy HALOTT valami (azaz Semmi) volt. S a SEMMI’lét nem lehet konkrét OK*alapja —hanem csak üres, puszta léte (Tér-Időbeli ELŐZMÉNYE) a Valaminek: az ÉLETNEK.

Abból a bűvészkedésből aztán, hogy az alacsonyabbrendű Anyag helyzeti előnyét (és időbeli elsődlegességét) egy magasabbrendű, vagyis OKSÁGI (Szellemi) rangra emelik, olyanok is következnek, hogy pl. úgymond:

Nem a végtelen, Pánteista*Mindenhatónak: az Istennek (ennek a magasabbrendű VILÁG*SZELLEMNEK) a kreativitása teremtette az Embert, hanem fordítva: ez a ráadásként összegyúrt teremtmény, ez a kurtaszárú, szellemes agyú ember képzelete okozta, teremtette, TALÁLTA KI az Istent és az Ő világokat okcélszerűen irányító Mozgás-TÖRVÉNYEIT. (Ezt az univerzális viccet a evolúcionisták szokták elsütögetni a gondolkozásra lusta tömegember szórakoztatására)

Ezzel szemben az az Igazság, hogy:

a./ Az ÉLET(sejt)nek a termőtalaja, forrása, ősoka, szűlője nem az impotens HOLT’anyag (illetve ennek a SEMMINEK a mennyiségi felhalmozódása, amely egyszer csak „VÉLETLENÜL” életminőségbe csapott át), hanem maga az Élet’MINŐSÉG, mint olyan.

Merthogy ÉLET(sejt) csak Élettől; Valami csak ValamiBŐL(-től) születhetik (s minthogy a Semmiből csak Semmi...) Amiképpen a bolha sem a porBÓL te, hanem a porBA bele terem kivülről, azonképpen az ÉLET (ez a kreatív Szellemiség) sem a holtanyagBÓL, hanem az anyagBA terem bele kivülről (valahonnan felülről...)

b./ Az EVOLÚCIÓ során be-bekövetkező revolúciók („ugrások, átcsapások”) az alacsonyabból egy-egy magasabbrendű, MINŐSÉGIBB szintre már csak azért sem származhattak (okozódhattak) az alacsonyabbrendű anyag MENNYISÉG felhalmozódásáBÓL, mert hiszen ez az anyagmennyiség azon a bizonyos KRITIKUS*TÖMEGGÉ összetorlódott ponton, szakaszhatáron éppen azért toporgott, TEHETETLENKEDETT, mert MAGA’MAGÁTÓL („causa sui”) —a külső segítség szellem’minőségű impuzusai nélkül— képtelen volt feljebb emelkedni („átugrani, átcsapni”) egy minőségileg magasabb fejlettségi szintre.

(Ez a természetben időnként szükséges „revolúció” ugyanígy kulminálódik a társadalmi fejlődés megtorpanása közepette lejátszódó forradalom alkalmával).

Az evolúció során kialakuló és EGYRE MINŐSÉGIBB OKCÉLSZERŰSÉGGEL működő test*struktúrákat, Csoda*KONSTRUKCIÓKAT produkáló fejlődési szintmagasságok OKOZÓJA sem az őt megelőző anyag’struktúra-szint volt pusztán azért, mert az térben-időben ELŐBB létezett.

Ha egy alacsonyabbrendű LÉTFORMÁT, mint ADOTTSÁGOT kiegészítjük az Időnek*Térnek, mint SZEMLÉLTI*FORMÁNAK a szorzatával, attól még az az ADOTTSÁG semmit sem változik. (Olyasmi ez, mint amit Lukács György mondott —a magasabb ESZMEI szinten alkotó szovjet szoc. realista írók és az orosz klasszikusok összehasonlítása kapcsán— ekképpen: Attól, hogy a hegytetőn fölényesen csücsül a NYULACSKA, még nem mondható nagyobbnak a síkság ELEFÁNTJÁNÁL.)

Azért is kell hangsúlyoznunk az IDŐNEK ezt a nem szorzó, nem összeadó szerepét, mert az Evolúcionista olyankor, amikor nem tud valamire választ adni, nagy szeretettel veti be (a „Véletlen” mellett) az IDŐT (a végtelen évmilliárdokat) magyarázatként, mint afféle csodafegyvert, mondván: Annyi sok idő alatt „Még a kapa is elsülhetett”, nem hogy az ÉLET, mint olyan ne születhetett volna meg a holtanyagból.

Jellemző Engelsnek ama fölényesen határozott válasza arra a kérdésre, hogy: Na de mégis „HOGYAN?” született meg az ÉLET? — „Az biztos, hogy volt IDŐ, amikor bizonyos körülmények között az Életnek létre KELLETT hoznia önmagát” (Íme: Ez aztán a „Nesze semmi, fogd meg jól!”)

Mindenesetre az egyre magasabbrendű szellemi információkat struktúráló test*KONSTRUKCIÓK (az egysejtű moszatoktól-baktériumoktól egy Mozartig, Newtonig) nem egyre több mennyiségű anyagmasszát, hanem egyre több SZELLEMI ENERGIÁT (kreatív INFORMÁCIÓT) testesítenek meg. S mindezen tendenciának a KÓDOLT ÜZENETE a kreatív SZELLEM DIADALÁT jelzi az ateizmus matériájába beleragadt (bele’reménytelenedett) emberiség számára.

Amikor a materialista evolúciótan azt állítja, hogy a holtanyag’massza maga’magától (a „Véletlen” és az „IDŐ”, magyarán a „Semmi” segítségével) —külső segítség, SZELLEMI INTERVENCIÓ nélkül— emelkedett ÉLET(sejt) minőséggé, majd pedig —az alacsonyabb struktúrákból magasabb szellemi energiát sűrítő— EVOLÚCIÓS SZINTMAGASSÁGOKRA, akkor olyan mesével eteti az illúziókra éhes emberfajtát, mint amit MÜNCHAUSEN báró mesélt arról, hogy ő miként emelte ki hajánál fogva önmagát („causa sui”) a mocsárból.

Az evolúciótan szerint a természet időnként bekövetkező egyre lelassuló fejlődése, megtorpanása csak úgy képes ebből a kátyúsodó ZSÁKUTCÁBÓL kimászni, ha egyszer csak hirtelen bekövetkező REVOLÚCIÓS UGRÁSOK nyomán az EGYIK FAJ ÁTCSAP valamiféle fejlettebb szintet képviselő másik fajtába. (Ahogy ezt DARWIN meséli el „A fajok eredete ... vagy a létért való küzdelemben előnyhöz jutott FAJTÁK fennmaradása” c. utópiájában).

Az ennek alapján felvázolt „FÖLDTÖRTÉNETI KORTÁBLA” szerint pl. az „EOCÉN” korszak vége felé (állítólag 37 millió évvel ezelőtt —s aki nem hiszi, járjon utána) megjelennek —az addigi LÓFÉLÉKBŐL átfejlődő emberszabású MAJMOK, s ezek fejlődnek át aztán majomszabású ŐSEMBEREKKÉ. Ez a minőségi faj-átcsapás-ugrás kb. 27 millió évvel ezelőtt játszódott le a MIOCÉN”-ban —állítólag.

/Ez az „IDŐ”-vel való bűvészkedés úgy festett még kb. ötven évvel ezelőtt, hogy az iskolai tankönyvben az volt „leszögezve”, hogy: kb. 100 ezer éve zajlott le a „nagy*Ugrás” az emberszabású MAJOMBÓL a majomszabású EMBERBE. Ami után nem sokkal —a Kr. utáni ezerhétszázas esztendőkben— a majomszabású emberi faj már olyan példányokat is képes volt konstruálni, mint pl. egy Mozart vagy Goethe.

(Igaz, hogy Őket már olyan fából faragták, akik a fajok közti létharcban nem rendelkeztek ugyan akkora karmokkal, állkapoccsal, mint alacsonyabbrendű ellenfeleik, de mégis csak állták a sarat ...Pedig a Darwin-szisztéma szerint, mint gyengébbeknek alul kellett volna maradniuk az életrevalóbb ERŐSEBBEKKEL szemben).

De hát ez a darwini hipotézis nem stimmel a magyarok és a környező fajok esetében sem, hiszen igaz ugyan, hogy még éppen hogy csak, de azért MÉGIS élünk a hatalmaskodó FAJI FÖLÉNY és az összezsugorodott ÉLETTÉR ellenére is...

Ennek az evolúciós csodának pedig az OKA az, hogy:

„NEM SOKASÁG, hanem LÉLEK …” /nem anyag’mennyiség, hanem SZELLEM-Minőség) az az ÉRTÉK, ami újjászülhet egy népet.

A mi minőségi előnyünk immáron csak az lehet, hogy „IGAZUNK nekünk VAN”; és ez „az Igazság szabaddá tesz bennünket!”; Olyanná, akik bízvást reményellhetik azt a Szebb Jövőt, amikor majd —mint valaha— ismét magyar lesz a magyar... aki, mint

„SZABAD NÉP TESZ CSUDADOLGOKAT”

***

—S addig is, amíg e balsors-tépett szegény nemzetünk sorsa nem fordul jobbra— merítsünk erőt*hitet a küzdelemhez Váteszeink (prófétáink) költői szavaiból. Akik közül Petőfi ilyen hitvallással erősít bennünket:

„Ha nem születtem volna is magyarnak,

E néphez állanék ezennel én,

Mert elhagyott, mert LEGELHAGYATOTTABB

Minden népek közt a föld kerekén.”

Ady pedig ily szerelmi vallomást tesz:

„Csodálatos, babonás, bús magyarság,

SZERETLEK, S TEBENNED VAGYOK, mert

VESZTEDET SOKAN AKARJÁK”

József Attila —a TRIANON után halálra csonkított Magyarországra gondolva— ily megriadt szívvel sikolt bele a magyar éjszakába a „MAGYAROK” című versében:

„Sikoltani!

Ha levegőtlen vihar a JAJUNK,

akkor is csak

SIKOLTANI!

Hogy minden búzatábla kiperegjen...

Ó JAJ, MI IGAZÁN TISZTÁK VAGYUNK,

NEKÜNK nyisson ajtót A REMÉNYSÉG!”

Bp. 2008. július