Luigi Moresco
Mire tanít a két gyermek?
Kinyilatkoztattad a nagy dolgokat a kicsinyeknek. (Mt 11,25)
Ujra gyermekké kell lennetek. (Ján 3,7)
Van az Evangéliumnak egy része, ahol Jézus belső ujjongásának
úgy ad ki fejezést, hogy az az egyszerűségnek és alázatosságnak legnagyobb
dicsőítése. A Szentlélekben örvendezve így szólt: „Hálát adok neked, Atyám, hogy
elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak előtt, és kinyilatkoztattad a
kisdedeknek.” Ez egyike az egész Evangélium legtöbbet mondó lapjainak; Jézus
magasztalja az Ég gondoskodását, mely megjutalmazza az alázatosság kiválóságát.
Az alázatosság kiüresíti az embert, hogy Isten töltse be; ez a legbiztosabb út
az Ő elérésére. Ez a szükséges föltétele az erénynek és a tökéletességnek. Szűz
Máriáról is azt mondja Szent Bernát, hogy bár „tetszett Istennek szüzessége
miatt, mégis alázatossága miatt érdemelte ki, hogy Isten anyja legyen.”
Ez a titka annak, miért szólott Isten a világhoz a portugáliai Fatimában
Aljustrel három kis pásztora: Jacinta, Francisco és Lucia által.
A nagy fölfedezések, a szemérmetlen élvezetek és főképp a bálványozásig fajult
gőg korában — gondoljunk az emberfölötti emberre — e korban Isten három
írni-olvasni nem tudó gyermeket használt föl, hogy utat mutasson a világnak.
Ezen az úton járva megigazulhat és megoldhatja kínzó válságait.
Isten a kicsinyekkel Szűz Mária anyai hangján át érintkezik, az ő gondviselő
jósága ezt az irgalom-hidat vetette a világ fölé. Ők kristályos egyszerűségükkel
és keresztségi tisztaságukkal válnak az égi érintkezés méltó szereplőivé és az
isteni titkok hiteles letéteményeseivé. Az Úr Jézus bizonyos módon már életében
is szentnek nyilvánította őket. Egy napon, amikor az apostolok tudni szerették
volna, hogy közöttük ki a legnagyobb, figyelmüket egy gyermekre irányította és
így szólt: „Ha nem lesztek ilyenekké, nem mentek be a mennyek országába...; a
kisdedeké a mennyek országa.”
De van még egy más szemszög is: a gőgös majdnem mindig tisztátalan, mert a kettő
között kölcsönös összefüggés van, amit így lehet megfogalmazni: a tisztátalanság
az érzékek gőgje, csak az egyszerű és tiszta szívükkel érintkezik, akikben
nincsen csalafintaság, sem kibúvók, sem álszenteskedés, hanem egyenesen, tiszta
szándékkal indulnak az Ő keresésére. „Boldogok a tisztaszívűek, mert ők
meglátják Istent!” A Szentlélek kiváló szeretettel lakik a tiszta szívekben, a
gyermekek szívében, mert tiszta tükrök, amelyek átengedik a fényt; a fényt,
amely Isten. A tisztaság a lélek füle, és amilyen mértékben finom és érzékeny
az, olyan mértékben érti meg Jézusnak, az örök tisztaságnak, benső titkait.
Tehát új megvilágításban érthetjük meg Jézus különös szeretetét: „Engedjétek
hozzám a kisdedeket.”
A fatimai pásztorok gazdag kegyelmekkel jönnek s az üdvösség hírének válnak
tanúivá és hitvallóivá. Jacinta és Francisco, akik már az erdei temetőben
pihennek és megdicsőülésüket várják, ezekből a lapokból úgy beszélnek, mint
akiknek tekintélyük van. Isten, aki megveti a büszkéket és őrültségükben magukra
hagyja őket, ezeknek megadta egy rendkívüli tanítómesterség adományát, hogy az
eltévelyedett emberek ismét bocsánatot és békét találhassanak és hogy az egek
megadhassák a földnek az irgalom harmatját.
Reggel van. A keleti égboltot halványan megvilágítja a hajnal. Egy erős hang
három gyermeket hív; ketten testvérek, Francisco és Jacinta, és a harmadik,
Lucia, az unokatestvérük. Álmos szemük a hajnali derengésben az utolsó csillag
ragyogását keresi, amely nyugaton késlekedik s a nap már üldözőbe vette. A völgy
erdőire lassan leereszkedik a párás ködköpenyeg. Hajnalhasadáskor a nap első
merész sugarai megcsókolják a Sierra legmagasabb hegyláncát, hogy azután egészen
az alig látható szakadékokig szálljanak alá.
Egy juhakol ajtósarkai megcsikordulnak és a juhok bégetése — ez a nap három kis
társának szóló üdvözlet — egyszersmind a természet öntudatlan imádsága.
A kisgyermekek a juhokat a legelő felé hajtják, miközben a reggeli
átlátszóságban úgy alszanak a kis fehér házak, mintha elszenderedtek volna. A
tekintet messze kalandozik, amerre a zöldön túl a föld párázik a születő
nappalnak fenséges szépségében. A kis pásztorok folytatják reggeli imádságukat.
Csöndes tekintetük gyermeki ártatlansággal fedezi föl minden egyes óra
szépségét: a forrás csobogása a mezők között, csöndbe burkolódzó fehér kis
tanyák, sűrű erdők és kristályos patakok, amelyek visszatükrözik a teremtés
sokféle összhangját — folytonos szemlélődése ez és az ártatlan szívnek néma
himnusza az örök időktől való Szépséghez.
Az órák ártatlan játékok és egyszerű beszélgetések közt telnek, míg a fűben a
napégette hegygerincen nyugodtan legel a nyáj.
Dél van. A hegység mély csöndjét megtöri és fölvidítja a ujjongó harangzúgás,
amely zöld, meredek lejtőkön függő falvakból száll alá, a délidő élénk fényébe
merült tündöklő falvakból. A levegőt eltölti a vidáman teljesített kötelesség
zenéje s a becsülettel kiérdemelt pihenés örömére hívogat.
A kis gyermekek egy forrás mellett előszedik zsebükből az ebédjüket: kenyeret és
némi kis tegnapi maradékot.
Azután Szűz Mária imájának ideje van, régi hagyományos szokás ez, még édesanyjuk
térdén tanulták. Az őket megelőző nemzedékek lelki öröksége ez. Ők kicsi,
öntudatlan birtokosai egy nagy kincsnek, amelyet teljesen értékelni nem tudnak.
A mező füvén térdelve mondják a rózsafüzért, vagy valamely barlang oltalma
alatt, vagy egy gesztenyefa árnyékában: Üdvözlégy Mária malaszttal teljes...
Imádkozzál érettünk, bűnösökért, most...
1916-ban, éppen abban az órában, a tavasztól őszig terjedő időszakban, háromszor
jelenik meg nekik egy angyal és tudtukra adja, hogy Jézus és Mária Szívének
velük irgalmassági terve van és figyelnek az ő könyörgéseikre. 1917 májusában
pedig a Szentszűz jelenik meg nekik abban az „órá”-ban, buzdítja őket, hogy jól
végezzék a rózsafüzért és meghívja őket a következő hónapokra, októberig, öt más
találkozásra és bátorítja őket, hogy imádkozzanak és szenvedjenek a szegény
bűnösökért.
„Az én hazám az ég” — felelte Lucia kérdéseire a szomorúság fátylába burkolt
fehér látomás.
A találkozások rendszeresen következnek egymás után, kivéve augusztusban. Ekkor
kényszerűségből megszakítják őket: a polgármester a két kis gyermeket börtönbe
veti és igen kemény próbára teszi. De a Szentszűz néhány napi késedelemmel egy
más helyen ismét megjelenik. A kegyelmek egész hőskölteménye bontakozik ott ki.
Fokozatos tanításban részesít az Anya a három kicsi gyermeket, a lelkiélet
útjára tereli őket látomásokkal és benyomásokkal. Megmutatja nekik a poklot,
reájuk bíz titkokat, ezek közül néhány a mai időkre vonatkozik, melyben élünk;
szomorúnak mutatja magát az embereknek, különösen Istent illető bántalmazásaik
miatt és az üdvösség útját a saját szeplőtelen Szívének tiszteletében jelöli
meg, amely az emberiség békéjének és új áldásoknak forrásai; egy kápolna
fölállítását is kéri.
Így a két Marto-testvérnek külön látomásaikban haláluk előtt fölfedi a
természetfölötti valóságok más távlatait.
Attól a május 13-tól kezdve a három pásztor élete a kegyelmek sorozata,
folytonos védekezés a Sátán cselszövényei és erőfeszítései ellen, aki a
keletkező ájtatosságot szeretné elfojtani.
Egy egész nemzet felocsudik zsibbadtságából és fölvidul a természetfölötti
áramlattól. Önmegtagadásokkal teli zarándoklatok járják Portugália utcáit.
Jótétemények, csodák, megtérések és csodálatos dolgok jelölik az Ég jóakaratának
és Szűz Mária irgalmasságának állomáshelyeit. Manapság Fatima a világ és Európa
Mária-tiszteletének legnagyobb középpontja. És mindez egy rózsafüzér imádságból
eredt, amelyet három kis pásztor egy sivár és barátságtalan hegyen, a déli napon
imádkozott el. Azon a délutánon a három unokatestvér a jóllakott juhokat úgy
hajtotta az akol felé, hogy a szemük még káprázott az égből alászállott nagy,
fehér fénytől, szívük túláradt a rendkívüli üzenet nyomán keletkezett égi
örömtől. Hanem attól az órától kezdve egy felsőbb valóság olyan nyomot vésett
életükbe, amelyet többé eltörölni nem lehet. Az égi hang azt kívánta
ártatlanságuktól, hogy legyenek tanúi és hordozói a jó hírnek: Szűz Mária, a
bűnösök anyja, ismét megjelent a világnak.
Kinn az alkonyat lángba borítja a Sierra többi csúcsát, a szürkületben
elmosódnak a tárgyak körvonalai, nyugodtabb, szelídebb színárnyalatokat öltenek
és minden földi emlék belevész az azúr-kékség csöndes végtelenségébe. Az égen
millió csillag gyúlt ki és a távoli csillagok nyugodt tündöklése mint valami
békés szivárvány borul három gyermek izgatott álmára. Szívük olyan, mint a habzó
kehely, és Jacinta száján kibuggyan a fékezhetetlen izgalom árja: „Édesanyám, ma
láttuk a Szent Szüzet!”
Dicséretedet a kicsinyek és gyermekek hangja által tetted
tökéletessé (8 zsolt. 3)
Francisco és Jacinta, a két pásztor, teljesen rendes gyermekek voltak. Ez
kitűnik abból is, amit a szülőktől tudunk és Lucia szavaiból is. A jelenések
előtt semmi sem különbözteti meg őket más gyermekektől. Súlyos betegség sosem
kötötte őket ágyhoz, kivéve a „spanyol”-t, amely szövődményeivel sírba vitte
őket. Életük egészséges, állandó kapcsolatban áll azokkal az alázatos dolgokkal,
amelyek a hegyi lakók apró világát alkotják. Mindig szabad levegőn, az árnyas
gesztenyefák vagy a nagy tölgyek alatt vannak, ezekben gazdag a hegyvidék.
Fogócskáznak a hol kopár, hol mezős hegygerinceken, kezüket a forrásokba és a
környék patakjaiba mártogatják, versenyeznek — mint Francisco tette — a madarak
csattogását utánozva. És mindezt egyszerű kötelességteljesítés keretében teszik:
legelőre terelik a juhokat, az itató vályúhoz hajtják, visszahívják, amikor
hazaindulnak, és az est beálltával bezárják őket az akolba. A színtér igen szűk:
a ház, a plébánia, barátaik, a juhok és a természet, amely azon a környéken nem
éppen dús, inkább rideg, — ezek járulnak hozzá a kissé darabos neveléshez,
amilyen már a parasztoknál lenni szokott. Azoknál az élet elemi követelményei
előbbre valók minden érzelemnél — bár ezek sem hiányoznak, hanem gyakran kevésbé
tudatosak és néha kevésbé mélyek. Dolgozni kell és korán kell kenyeret keresni!
Amint koruknál fogva tehették, előbb Luciát, azután két kis unokatestvérét
kenyérből, sajtból vagy valami előzőnapi vacsora-maradékból álló batyuval
fölverték az ágyból, mert legelőre kell hajtani a juhokat. A tanulás fényűzés.
Elég, ha meg gondoljuk, hogy abban az időben csak a fiúcskákat küldték iskolába
és közülük is minden családból csak egyet-kettőt, éppen csak azért, hogy írni,
olvasni, számolni tudjanak, s hogy a család szerény háztartása számára néhány
társadalmi jelentést megtehessenek. Különösnek látszik, hogy bár a Szent Szűz
ajánlotta Luciának az olvasás megtanulását, édesanyja még sem akart róla
hallani. Egy napom megkérdezték Luciától: „Hát így tartod meg a rendelkezést,
hogy tanulj, amelyet az Úrnő adott neked?”
Lucia így felelt: „Hallgattam, nehogy anyámat vádoljam, aki akkoriban nem akarta
nekem engedni, hogy iskolába járjak. Otthon azt mondták, hogy hiúságból akarok
olvasni tanulni. Addig a kislányok közül majdnem senki sem tanult olvasni; az
iskola csak a kisfiúk számára volt. Csak később nyitottak Fatimában iskolát
leánykák számára.”
Nagy szeretet fűzte Jacintát Luciához; Franciskót Luciához kevésbé, talán mert a
természetük különbözött. Ez az ártatlan szeretet kitűnik sok kis esemény
elbeszéléséből, amelyeket Lucia leírt. Egyetértettek a játékok megválasztásában,
bár mindegyiknek megvolt a saját kedves játéka. Komolyan sosem veszekedtek
egymással és mindig együtt voltak. Meghatókká válnak ezek a jelentések a
természetfölötti testvéri szeretetről, különösen a végső búcsú órájában:
„Elmegyek a mennyországba, de ott majd megkérem az Úr Jézust és a Szentszűzet,
hogy mielőbb hozzanak föl titeket is!” — mondta Francisco, mielőtt kilehelte
lelkét. Lucia és Jacinta ezt felelték: „Sokszor üdvözöljük az Úr Jézust és a
Szentszűzet és mondd meg nekik, hogy annyit fogunk szenvedni, amennyit csak
akarnak.”
Egyszerűségük kristálytiszta. Semmi csalafintaság, semmi hazugság sem teszi
zavarossá jelentéseiket. Úgy látszik, hogy az őszinteség főtulajdonsága
mindegyiknek. Jacinta az, aki édesanyjának kissé tartózkodó hangon azt mondja:
„És ha nem hiszel, akkor a jó Isten reád is mér majd büntetést!” Ismeretes már
az a kis esemény, amely a második megjelenést megelőző estén történt, amikor
Jacinta rá akarta bírni édesanyját, hogy menjen velük az Iria-medencébe. „De
hiszen ma Szent Antalhoz kell mennünk — felelte anyjuk — a plébánia ünnepe van.”
Erre Jacinta így folytatta: „Szent Antal csúnya, a Szentszűz pedig szép; de ha a
Szentszűz azt fogja nekem mondani, hogy menjek Szent Antalhoz, akkor majd
odamegyünk.”
Ki gondolná, hogy hegyvidéki kis paraszt gyerekekben ilyen finom érzésű költői
lélek rejtőzik? Estefelé a két kis gyermek Luciára vár, hogy a legeltetésből
hazatérjen, és alig hallják meg messziről a nyáj lármáját, Jacinta unokanénje
elé siet, míg Francisco a ház előtt egy kőlépcsőn ül és együtt mennek a régi
sűrűbe, hogy játszanak, míg csak „a Szentszűz és az angyalok meg nem gyújtják
lámpáikat az égben” (így nevezték a holdat és a csillagokat). Az a játék is
hevítette őket, ki tud mindezekről többet mesélni. Francisco csodálkozva bámulta
a fényes napkeltét és sokáig magányosan maradt, hogy kiélvezze a Sierra-hegylánc
mögötti gyönyörű alkonyatok látványának örömét, míg az eget egészen lángba
borította a fényár, amely az óceánba hanyatló napot kísérte. És így állt ott
elgondolkozva, míg csak egy utolsó vándor fénysugár maradt ott. Akkor így szólt:
„Semmiféle lámpa sem oly szép, mint az Úré!” De Jacinta más véleményen volt, ő a
Szentszűz lámpáját (a holdat) szerette, mert „az nem bántja a szemet”.
Máskor Francisco a napsugarakért lelkesedett, amelyek visszaverődtek a házak
ablaküvegeiről vagy a fákon, a Sierra erdein szétszórt harmatcseppekről. Ezek
úgy ragyogtak a napon, mint a csillagok, „amelyek ezerszer szebbek az
angyalokéinál”.
Francisco igen szerette a madarakat és nem tűrte, hogy kiszedjék őket a
fészkükből. Uzsonnakenyerének egy részét elmorzsálta és útjuk egyes helyein a
kövekre szórta, hogy legyen mit enniük. Mikor látta, hogy közelednek, a nevükön
szólította őket, mintha megérthették volna és azt akarta, hogy senki se
közeledjék feléjük, nehogy megijedjenek. Így szólt hozzájuk: „Szegénykék, igen
éhesek vagytok, jöjjetek, jöjjetek, egyetek.” Azok nem kérették magukat és
seregtestül siettek oda. Az volt Francisco öröme, mikor látta, hogy telt
begyecskével szállnak a fák tetejére és kedves csicsergéssel énekelnek. Ezt ő
művésziesen utánozta és együtt énekelt velük. Egy napon találkozott egy
fiúcskával, akinek kezében egy imént fölszedett kis veréb volt. Francisco
fájdalommal telten két huszast igért neki, ha szabadon engedi. A kis kópé
ráállt, de előbb meg akarta kapni a pénzt. Francisco akkor rögtön az
Iria-medence közelében egy ismerős házába szaladt, hogy kölcsön kérje a pénzt és
kiszabadíthassa a foglyot. Mikor azután repülni látta, tapsolt örömében és így
szólt: „Vigyázz, nehogy megint megfogjanak.”
Alig hallja meg Francisco a Szentszűz első megjelenésének napján, hogy „a
mennyországba kerül, de csak miután sok rózsafüzért imádkozott”, ugrándozni kezd
örömében és mellén keresztbefont karokkal azt mondja: „Ó Szűzanyám, annyi
rózsafüzért imádkozom, amennyit csak akarsz!”
Olyan lelkek voltak, akik természetüknél fogva hajlottak a szépre, a jóra:
Naturaliter-christianae!
Ismerjük játékaikat és énekeiket is, amelyeket Sierra-beli társaiktól tanultak
és néha a nagyok szájából hallottak. Úgy játszottak, hogy köveket hajigáltak,
vagy eldugtak egy gyűrűt, vagy tekéztek, zálogosdit játszottak és kártyáztak is.
Ezt Francisco különösen szerette. Két csomag kártyájuk volt. Francisco dudálni
szokott s a leánykák az odavalósi táncokat járták.
Egyik legszebb „pásztorének”, amelyik reánk maradt ez:
Szeretem Istent az égben, a földet is szeretem,
Szeretem a virágos rétet, Sierránk juhait kedvelem.
Szegény pásztorlányka vagyok, Máriához imádkozom,
Nyájam közepette a delelő nap vagyok
Megtanultam ugrándozni, mint a bárányok;
A föld vidámsága, a völgy lilioma vagyok.
Megvoltak a hagyományos ünnepeik: így farsang idején mindenki
hozott valamit, vagy olajat, vagy lisztet vagy húst és összegyűltek valamelyik
házban. Mialatt a leányok a vidám lakomát készítették, azalatt a fiúk kinn
voltak és késő éjszakáig táncoltak. A tizennégy évnél fiatalabb fiúk utánozták
az idősebbeket. Ugyanazt tették. Mindez hozzájárul, hogy megismerjük vidám
gyermekségük színterét. Nem hiányoznak a kis tréfák sem. Ezekben annyi az
egyszerűség, hogy a szentferenci „Fioretti”-re emlékeztetnek. A jelenések után
egyszer Francisco visszavonult, hogy egy bokor tövében magányosan imádkozzék.
Sokkal mélyebben eltöltötte a vágy, hogy a megsértett Úr Jézust megvigasztalja,
semmint hogy a bűnösöket a pokolból kiszabadítsa, amint ezt Jacinta tette.
Egyszerre csak Luciához segítségért kiabált. Mindketten odaszaladtak és
térdepelve, remegve találták. Nem volt ereje, hogy felálljon. „Mi történt? Mi
bajod?” — kérdezték tőle, s a félelem elfojtotta hangjukat. „Volt itt egy nagy
állat, olyan, amilyen a pokolban van és tüzet lehelt!” A két unokatestvér nem
látott semmit. Nevetni kezdtek és így szóltak: „Sosem akarsz a pokolra gondolni,
nehogy félj és most te remegsz elsőnek!”
Mégis különböző kis hibáik is vannak. Emberi gyarlóságok ezek. Teherként
hordozzuk ezeket a születésünk napjától fogva. Jacinta néha szeszélyes és
makacs. Lucia alázatosan beismeri: „Az igazat megvallva, a hiúság volt
legcsúnyább ékességem... ünnepnapokon szerettem magam aranylánccal és vállamig
érő nagy fülbevalókkal díszíteni. Fejemre pedig arany fűzérrel és színes
tollakkal ékesített kalapot tettem. A szomszédságban egyetlen kisleány sem volt
ilyen szépen kicsinosítva. Testvéreim és Teréz, a keresztanyám, büszkélkedtek
ezzel. A többi kisleány nagy csoportban vett körül engem, bámulták a sok szép
díszt, én pedig nagyon élveztem ezeket a figyelmességeket.” Másutt pedig egy
kedves kitéréssel, így ír: „Mindenki szeretetet és tiszteletet mutatott irántam,
kivéve egy árvaleánykát. Őt Teréz, a keresztanyám vette magához, amikor a
leányka anyja meghalt. Ez úgy látszik, attól félt, hogy én majd megfosztom Őt a
remélt örökségtől. Bizonyosan nem is tévedett volna, ha a jó Isten nem szán
nekem sokkal értékesebb örökséget.”
A gyermekek igen vidámak és bárkinek a házába lépnek, mindenki érzi
ártatlanságuk vidám üdítő áramlatát. Bárhová mennek, a gyermekek köréjük
sereglenek, velük énekelnek és táncolnak. A vendégeket pedig megajándékozzák
dióval, szárított fügével és friss gyümölccsel.
Lucia így ír: „Egy vasárnapon, szentmise után egyik szomszédos helységből több
barátnőnk kérte édesanyámat, engedje, hogy velük tölthessem a napot. Mikor
megkaptuk az engedélyt, arra kértek, hogy vigyem magammal Jacintát és
Franciscót. Miután ebbe nagynéném beleegyezett, az említett helységbe, Moitába
mentünk. Ebéd után Jacinta az álmosságtól lógatni kezdte fejecskéjét. Alvers
József, a házigazda, fölszólította unokatestvérét, hogy vigye őt az ágyába.
Nemsokára mélyen aludt. Megérkezett a kis falu népe, hogy a délutánt velünk
töltse. És mindenki lábujjhegyen ment az ajtóhoz, úgy hallgatóztak, hogy vajon
fölébredt-e már. Bámulatba ejtette őket ez a mély álom, ajkának mosolya, angyali
testtartása, amint kezecskéit a ég felé emelte. A szoba hirtelen megtelt
kíváncsiskodókkal. Mindenki látni akarta. József úr felesége és unokatestvérei
azt mondták: „Valóban angyalnak kell lennie!” és mély tisztelettel telve, térden
állva maradtak ott ágyánál míg fél öt felé hívnom kellett, hogy az
Iria-medencébe menjünk rózsafüzér imádságra és azután hazatérjünk.”
Ebben a keretben bontakozott ki ez a természetfölötti színjáték, amely a luzitán
hegyvidék három kis tanulatlan pásztorgyerekét hatalmas kegyelmi hősköltemény
szereplőivé avatja.
Forrás: Tengernek Csillaga 2011/2